Marko Hietala
Mustan Sydämen Rovio

oldboy
2019. október 17.
0
Pontszám
8.5

Marko Hietala neve leginkább a Nightwish-ből lehet ismerős, bár jelenleg is tagja több formációnak. Sosem voltam Nightwish fan, a lemezeiket is csak hellyel-közzel ismerem, viszont Marko fizimiskája annyira karakteres, hogy ha az ember egyszer meglátta egy klipben, zenekari fotón, netán élőben koncerten, akkor nehezen fogja elfelejteni!

Persze jóval több ő sima basszusgitárosnál, hisz fő bandájában a dalszerzésből, éneklésből is kiveszi részét. Igaz, a Nightwish-ben sosem ő volt a főszereplő és gyanítom ez nem is fog megváltozni. Ezért gondolt egyet hosszú, fonott szakállú barátunk és kiadott egy szólólemezt. Ráadásul ékes anyanyelvén szólalnak meg a dalok, vagyis finnül. Aki most azt hiszi, hogy a Mustan Sydämen Rovio-n egy férfi frontemberrel nyomuló Nightwish-t hallani, az elég nagyot téved! Nyilván ezen a korongon is akadnak szimfonikus megoldások, de nem azok dominálnak. Sőt, még csak metalnak sem mondható ez a muzsika. Első szólólemezén folkos, progos, szimfós elemekkel operáló hard rockot játszik Marko és alkalmi csapata. Roppant hangulatos, fogós dallamokkal felvértezett, alapvetően középtempós szerzemények hallhatók itt bő 50 percben. Gyakran tűnnek fel akusztikus hangszerek, a gitárok aránya kb. fele-fele, ami az akusztikust és az elektromost illeti, de előszeretettel használnak zongorát is. És a jó öreg, megunhatatlan Hammond orgona hangjai is felcsendülnek több tételben! Egy biztos, a lemez egészére jellemző a nagyon igényes hangszerelés. Nincsenek túltechnikázva a dalok, inkább az atmoszférateremtésre mentek rá a srácok, nagyon helyesen. Azért akadnak itt hatalmas, Gilmour-os gitárszólók, ilyen-olyan hangszeres kiállások.

Az Isäni ääni klipjével ismerkedtem meg először és már akkor tudtam, hogy Marko szólólemezét jobban fogom élvezni, mint bármelyik Nightwish albumot. Milyen érzékeny, intim hangulatú nóta már ez! És a refrénje kitörölhetetlen! Továbbá olyan szép íve van, annyira jól föl van építve, hogy az tanítani való! Marko pedig bizonyítja, hogy kiváló énekes. Nem csak technika, hangterjedelem szempontjából meggyőző, de kifejezetten erős melódiákat hoz. És képes játszani a hangjával. A finn nyelv pedig elég érdekes, különleges, néha mondjuk mosolyra is késztet. Az elektronikával felturbózott, szintén méregerős refrénnel hódító Tähti, hiekka ja varjo-ban még a sertésekről is megemlékezik Marko. Zseniális, ahogy a „kuccu” szóban jól megnyomja a c-ket! Amúgy a kutsu, magyarul „hívás” szót ejti kucunak. 🙂 Mindenesetre szerintem igenis sokat ad a lemez hangulati értékéhez a finn nyelv használata. Szokatlanabb, egyedibb érzetet keltenek így a számok, mintha a standard-nek számító angol nyelven szólalnának meg. Az átlag 5 perces dalok közül kicsit kilóg a hét perc fölé nyúló, álomszerű, elszállós Laulu sinulle, illetve a négy perc alatti, pörgős, folkos, játékos Juoksen rautateitä. Ebből a fajta vidám, gyors tételből el tudtam volna még viselni többet is!

Főleg, hogy a végére kicsit belassul, bepunnyad a lemez. Jót tett volna egy Juoksen rautateitä-hoz hasonlóan tempós szerzemény zárásként! Az első hét nóta gyakorlatilag hibátlan, pontosabban addig kedvemre való a dramaturgia, dalsorrend. Érdemes kiemelni a heroikus, súlyos riffel és nagyívű refrénnel megáldott Minä olen tie-t, hisz a lemez egyik legemlékezetesebb dala. A végére igazi bombaszttá sűrűsödik. Visszatérve a Juoksen rautateitä-ra, marha jót lehet rá tombolni, Hietala Mester a verzékben szinte köpködi a szavakat, de azok a „hu-hu”-zások is ott vannak a szeren, a pofás Hammond-szólóról és mini dobszólóról nem is beszélve! A ’70-es ’80-as évek folk/prog. rock nagyjait idézi ez a dal, csak modern, korszerű megközelítéssel. Masszív középtempójával még nagyot üt a Vapauden kuolinmarssi, de a két utolsó tétel túl visszafogott számomra. Egyáltalán nem rosszak, de én nem a lemez végére tettem volna őket! Hatásosabb zárás lehetett volna a Vapauden kuolinmarssi, szerintem az inkább késztetné az album újrahallgatására a nagyérdeműt.

De ez legyen a legnagyobb baj! Én speciel így is szívesen fölteszem újra és újra Marko Hietala első szólólemezét. Főleg éjszakánként, sötétben működik igazán a varázsa, az ilyen muzsikákat hívom én (kis) esti zenéknek. De nagyon szívesen kipróbálnám világosban, amikor hó fedi a tájat és a pelyhek csak hullnak, hullnak, hullnak rendületlenül. Remélem ezen a télen alkalmam nyílik majd erre! A záró Totuus vapauttaa ugyanis számomra a tél zenei megfelelője.

Ha jót akartok, a Joulupukki-tól nyugodtan kérjétek ajándékba ezt a roppant igényes, hangulatos lemezt!

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.