A mediterrán térség nagyot megy idén, ha fekete fémről van szó. Erre bizonyíték a töménytelen mennyiségű és nem utolsó sorban minőségi portugál nyers black metal. A többi ország se akar lemaradni ebben az ördögi versenyben. A régi, koporsójukat szétrohasztó bandák is újra előkerülnek, hogy megmutassák a fiataloknak és persze saját rajongóiknak, hogy még mindig értik mi a dörgés. A görög Medieval Demon egyike ezen bandáknak. Eredetileg 1993-ban alakultak és öt évig tartó pályafutásuk során egy albumra és pár demora tellett. Azonban azt tudni kell, hogy minden black metal bandának legalább két élete van, így 2013-ban újra összeállt a csapat és megkezdték lidérces küldetésük második felvonását. Jóval termékenyebb talajra tévedtek, ugyanis 2 albummal sikerült megtoldani a diszkográfiájukat. Az utóbbi években különösen aktív banda nem nyugszik, vérszívó vámpírokként keltek ki ismét férgekkel teli mauzóleumukból, hogy a világra szabadítsák a Black Coven-t.
A középkori tájak, vámpírok, halálimádat és természetesen a vasvillás démonkirály bűvöletében él Sirokous (vokál), Lord Apollyon (billentyű, dob), Mutilator (basszus) és Ththonius (gitár). Előző kiadványaikhoz volt szerencsém, így itt sem indulok vakon a rajtvonalról. Jellemző rájuk az, ami a többi görög bandára is: rituálékat idéző, okkultizmussal fűtött témák és hangulat járja át lemezeiket. Ők mindezt megtoldják szimfonikus elemekkel és extra teátrális előadási stílussal. Legutóbbi albumukban még nagyobb szerepet kaptak a szimfonikus elemek. Nem mondanám, hogy nem rezgett a léc néhány dalnál, ugyanis ezt könnyen túlzásba lehet vinni. Ennek ellenére egy kellemes albummal volt dolga annak, aki hallotta.
A Where Witches Dwell and Labyrinths Confuse kifejezetten hátborzongatóan indul, a billentyűk szinte egy angyali gyerekkórusként üdvözölnek minket. Mindeközben ott lapulnak a háttérben a gitárok és a klasszikus varjú károgás adja tudtunkra, hogy megérkeztünk a szertartásra. Mindezt tipikusan görög riffek erősítik meg. Lappangó sötétség és elfeledett idők romantikája lengi be a vidéket, amit megfejelnek egy jófajta szólóval is. Ez a dal egyben egy tiszteletadás is Andrea Meyer előtt, aki a norvég Aghast démoni főpapja volt. Továbbá a második számban hallható szaxofonrész egy másik irányba történő főhajtásra utal: a földijeik, a Necromantia tavaly lépett át az örökkévalóság végtelen birodalmába. Szóval erős kezdés, a folytatás se adja sokkal alább. A címadó Black Coven le se tagadhatná, hogy egy Medieval Demon szám, minden megvan benne, ami erre a bandára jellemző. A heavy metal alapjain nyugvó, győzedelmességet hirdető gitártémák, a késsel vágható fülledt hangulat és a kiszámíthatatlan dalfelépítés mind az ő kezüket dicséri. Tempóváltásokkal megtámogatott, kifejezetten jól megírt tételről van szó, ami mindig tartogat számunkra valami újat. Amit talán a legfontosabb megemlítenem az a billentyűk jelenléte, ugyanis ezen sokat bukhat egy banda. Jelentem: nincs túltolva, szépen megtámogatja a hangulatot, kifejezetten jól áll a fekete fém ezen stílusának. A középkori, vámpírokkal tarkított vidékről regélnek, és el is tudják hitetni velem, hogy krónikájuk valódi vérrel íródott.
A különböző melódiák, dallamfutamok szintén a Medieval Demon-re jellemző stílusjegyek, mégsem válik negédessé az összkép. Magam sem tudom, hogy csinálják, na de veteránokról van szó, akik szerencsére nagyon is tudják mit csinálnak. A Nocturnal Sacrilege szakít az eddigi komótos középtempóval és féktelen blast beatekkel sorozza meg a fülünket. A témák itt kifejezetten fagyosak, majd mindez visszavezet minket a már jól ismert hellén riffekhez és ritmusokhoz. Szóval ja, a Medieval Demon tud dalokat írni, mégpedig nagyon is jókat, azonban egy hibát ők is el tudnak követni, ami itt is jelentkezik. Sokszor túltolják a színpadias részeket, hol egy kántálással, hol egy tiszta vokállal történő kiállással megakasztják a dalok természetes menetét, és ezáltal egy kicsit töredezetté válnak. Ez az egyetlen dolog, amit mint negatívum megtudok említeni a bandával kapcsoltban. Persze a skandináv ördögök biztosan sokat húzogatnák az orrukat ennyi heroikusan ünnepélyes riff, modoros rész és szektahangulat okán.
Ez egyébként érthető, ugyanis a két stílus hiába rendelkezik ugyanavval a névvel, mégis szinte alig hasonlítanak egymásra. A Medieval Demon kifejezetten büszke hellén mivoltára és nem is fogja elárulni azt. Ők nem fognak álskandinávként kiszambázni Oslo egyik aluljárójába egy „borért szopok” táblával a nyakukban lógva, ez nem az ő stílusuk. Akik olyan dalokat tudnak írni, mint a Baptismal Blood, ahol ismét felbukkan a Necromantia szelleme, azok ne is tegyenek ilyet. Mindebben egyébként az a legjobb, hogy még egy ilyen hangszert, mint a szaxofon is beletudnak integrálni egy dalba úgy, hogy az ne idegen testként hasson. Ez a kísérletező kedv is egy olyan dolog, ami a mediterrán térségre jellemzőbb volt, mint a szigorú faggyal beborított északon. Fülledt hangulat, férfi kórusok és szemtelenül jól megírt gitártémák vezetnek el minket Tartarosz földjére, ahol az örök kín, a szenvedés és a bűnhődés lesz a jutalmunk.
Rengeteg dolgot lehet szeretni a Medieival Demon legújabb albumán, simán többször hallgatható lemezről van szó, akkor amikor a Black Coven-ről beszélünk. De mint oly sok dolog az életben, ez sem tökéletes, néhol nem bír a vérével a Medieval Demon. ha csak egy kicsit kevesebb színházat vinnének be a számokba, akkor röhögve vágnám rá a tíz pontot. Tudnának ők ezek nélkül is az alvilágnak tetsző hangulatot teremteni, csak meg kéne próbálniuk. Ennek ellenére, aki szereti ezt a stílust, annak balgaság lenne kihagyni a Medievel Demon új lemezét. Szeptember 16-án várnak minden éjszakai fenevadat emberáldozatokkal teli rituáléjukra.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
A Necromantiát rendszeressen hallgattam 20-25 éve, annak ellenére, hogy nem a black a kedvenc műfajom. A Crossing The Fiery Path, Scarlet Evil Witching Black, IV: Malice és a Ancient Pride kiadványaikat vettem meg akkoriban. A Shaman című számukat nagyon szerettem, az rengetgszer lement nálam. Meg Ők tolták szinte csak basszus gitárral, ha minden igaz és egy bandára gondolunk.
Az biztos, hogy a szaxofon nagyon sokat dob a dalokon, ahol használják. Nem bánnám, ha a későbbi lemezeiken is maradna hangszerként.
Igen egy bandára gondolunk, a görög színtéren az egyik legnagyobb névnek számítottak. Igen két nyolchúros basszussal váltották ki a gitárt, ettől volt olyan jó kis cupákos hangzásuk, ami a black-re azért nem jellemző.
A Scarlet Evil Witching Black-en tűnt fel először a szaxi és a tavalyi utolsó albumukon is feltűnt, viszont történetük során először normál gitárral váltották fel a két basszust, ami nekem kicsit csalódás volt. Nem volt meg az a hang, ami rájuk oly jellemző volt.
Én sem bánnám, ha vinnék tovább ezt a hagyományt, kifejezetten jól áll nekik.
Gratulálok! Nagyon jó kis lemezajánlót írtál. Annyira, hogy vettem a fáradtságot és meg is hallgattam. A szaxofonos részek nagyon hangulatosak, nekem igen tetszettek. A Baptismal Blood elejéből nehéz lenne megmondani milyen stílusban utaznak a görögök. Összeségében nem ablakon kidobott 40 perc volt ez:)
Őszintén köszönöm, annak meg még jobban örülök, hogy felkeltette az érdeklődésed. A Necromantia-nak köszönhetjük elsősorban a szaxofont, eddigi albumjaikon nem használták, de nagyon egyedivé teszi a hangulatot. Már megérte megírni az ajánlót:)