Évek óta vissza-visszatérő megjegyzésem a HP kapcsán, ha valakinek nem tűnt volna fel, hogy számomra a hangpróba szórakozás, kihívás, tapasztalatszerzés, ahol a nem tetsző anyagot azonnal büntetem, a többi felett pedig gyakran egy-egy hallgatás után ítélkezem. Nem is mérvadó, pusztán érdekesség, kalandtúra sokszor az egész. Megismerhetjük mások nézőpontját, véleményét egy-egy lemezzel kapcsolatban. Viszont a kritikaírás az más. Egy zenekar, kiadó rám bízza kemény munkájának gyümölcsét, ezért illik alaposabban körbejárnom, még akkor is, ha épp maga a stílus nem kenyerem. Ilyenkor sokkal objektívebb módon állok mindenhez, még akkor is, ha nehéz. Nagyon nehéz.
Itt van például a Memories Of Old színes-szagos, majdhogynem ragacsos bemutatkozó anyaga, a The Zeramin Game. Műfaji meghatározása is tökéletesen passzol a banda promós levelben foglaltakna, nehogy agyalnom kelljen rajta bármit is: EPIKUS, SZIMFONIKUS POWER METAL. Én talán még elé tettem volna a KEGYETLENTÜL, DE TÉNYLEG… meghatározást is.
Az első sokk természetesen a borító és a promóciós képek megfigyelésével kezdődött, de a logóból kifolyólag még reménykedtem valami kalózos huncutságban, ami egy fokkal kevésbé lett volna sokkoló. De nem, a túldimenzionált, tekercses, baltás logó alatt megnyíló szakadékból ténylegesen rózsaszín flamingóra hajazó sárkányhadak törnek elő, amelyet feltételezhetően egy maréknyi gyerek tud csak újra visszazavarni beteges dimenziójába egy aranyszínű varázskönyv segítségével. A célközönség egyértelműen egy olyan korosztály, amely a Harry Potter széria első köteteit olvashatja, mivel a befejezés még túl horrorisztikus számukra. Itt a mágusok nem halálos bájitalokat kevernek, csupán csintalanul csomókat növesztenek a szakálladba, a boszorkányok nem csecsemők véréből nyernek áldott nedűt az örök élethez, csak kacarászva táncolnak az üst körül és előre lerendelt update békacombot dobálnak fortyogó levesükbe… Az elmúlt hetekben játszottam végig a Castlevania – Lords Of The Shadow nevű játékot, ahol hegyoromnyi bossok ellen nem kaptam ilyen volumenű pátoszt, mint a The Zeramin Game néhány percében összesen. Az édességre vágyóknak mindjárt itt az In Exordium című rövid intró, amiben Gandalf vagy Dumbledore szólít fel minket a mesebeli utazás megkezdésére, majd az újabb intróként (?) szolgáló Overture zúdítja ránk a Gumimacik nyitányának metal verzióját. Itt kellett előkaparnom magamból az objektív szemléletet, mivel a zenére koncentrálva meg kellett állapítanom, hogy a billentyű nagyon szépen szól és a neoklasszikus gitárfutamok sem kétbalkezesek munkája. Az egész projekt Billy Jeffs agyszüleménye, aki 2017-ben kezdte el az alkotást és évekig egyedül dolgozott álmának megvalósításán. Az ötletei meggyőzték Erick Tekilla basszert, Anthony Thompson billentyűst is, de a legfontosabb Tommy Johansson volt, aki hangjával életre keltette a dalban elmesélt fantasy történetet. Tommy ugye a Sabaton gitárosaként van számon tartva, de itt leginkább a hangszálait használja hangszerként. Billy továbbra is maradt a gitároknál, besegít a vastag szimfonikus hangok létrehozásába, valamint a bőrök mögött is az ő játékát hallhatjuk, ami nem kis teljesítmény.
Tommy tehát szerintem egész jó énekes, ráadásul fogós dallamokat is kapott, amivel felhívhatja magára a figyelmet. Szükség is van rá, hiszen a zene igazából az elmúlt évtizedek epikus és folk (sörözős fajtára gondolok) zenekarainak rétegezett egymásra másolása természetesen teljesen steril hangzással és hihetetlen méretű színpadiassággal. Amikor nem hallom az éneket, pusztán Billy zenei olvasztótégelyét, úgy érzem, hogy cukorfüggőként büntettek meg a pokolban: az olcsóság és lejárati dátum túllépésének minden gusztustalan ízvilágával megáldott cukorkát lapátolják a kipeckelt pofámba az idők végezetéig. Lenyelni persze nem tudom, szép lassan, magától megolvadva csordogál le a torkomon…
Ez ráadásul még csak a jéghegy csúcsa. A lemez alapvetően órás játékidő fölé nyúlik, amihez a szemfüles vásárlók még bónusz dalokat is kaphatnak. A magam részéről már azt is rendes dolognak tartom, hogy az első, ténylegesen dalnak szánt The Land Of Xia után bele mertem vágni 7, 8 és 14 perces dalokba is.
Ilyen körülmények közt nehéz a stílusán belül értékelni egy kiadványt, de megpróbálkozom vele. A dallamos gitárszólók, ahol kevésbé üt a giccs, valamint az Across The Seas már-már metalos középső része a hozzá nem értésemmel kombinálva kifacsart belőlem pár pontot. Még a lassú számnak szánt Destiny-ben volt bizalmam, de arról inkább ne beszéljünk, mert a hangszeres játékon túl (gitárszóló újfent) gyakorlatilag megállás nélküli ömlengés.
Ha úgy gondolod, hogy a Roxfortban zajló varázsvilág és a Karib-tenger kalózainak vegyítése lenne a legnagyobb filmes ötlet Hatodik érzék óta és ez metal zenéhez is megfelelő, akkor nem fogsz csalódni ebben az anyagban, ami teljes egészében szeptembertől lesz elérhető!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Fú, meghallgattam 3 számot (a két belinkeltet, és még egyet a YT-on). Kb. hasonló a véleményem, viszont ez egy tisztességes iparosmunka, 5 pontot simán megér. Nagyon érdekes, hogy Tommy Johansson Majestica (a ReinXeed „folytatása”) bandájában mennyivel ötletesebb és jobb számok vannak a tavaly kiadott bemutatkozó lemezén (elég csak meghallgatni/megnézni az Above the Sky klipjét–de kár, hogy kicsúszott az 1 éves időhatárból már). Valamint, itt a zene és az éneklése sokkal inkább Rhapsody-s, ott pedig sokkal inkább Helloweenes, Gamma Ray-es (ki is ereszti a hangját–van is mit), sokan szeretnének így tudni énekelni, ahogy ő tud ebben a műfajban.
Azt viszont nem értem, hogy miért olyan szerkesztő/olvasó írt erről a lemezről kritikát/bemutatót, aki nem ebben a műfajban mozog, és miért nem mondjuk Weide vagy mike666?
Igaz, ha az egész lemez olyan lesz, mint ez a 3 szám, amit meghallgattam, tőlem sem kapna 5-max. 6 pontnál többet, mert ettől vannak sokkalta jobb power bandák/zenék.
Helló! Ha mindenki arról a lemezről ír csak, ami szívügye, akkor más nem lesz, csak 10 pontos kritikák. Én nem válogatok, sokszor random fogok egy promós anyagot. Számomra így „izgalmas”. Az iparosmunka jellegre kapta a pontokat és a hozzászólásodból úgy tűnik, sikerült reálisan értékelnem. Egy rajongónak ez nem ment volna.
Hello!
Én egyáltalán nem arra gondoltam, hogy csakis 10 pontos lemezismertetők szülessenek (én sem adok/adnék minden lemezre 9-10 pontokat, amennyiben úgy ítélem meg, hogy azok nem ütik meg az adott zenekar korábbi lemezeit, vagy éppen az adott műfajon belül vannak attól sokkal jobbak, ötletesebbek, stb.), mert aki ezt például 10/10-esre értékeli/értékelné, az igencsak elfogult (legyen az az adott stílus rajongója akár, de ha egy lemez „csak” egy jó iparosmunka vagy sablon, akkor az nem lesz 7-10 pontos, legalábbis én így vélekedem).
Így, mindössze 3 dalt hallva elmondhatom, hogy én sem adnék/adok rá annyit, mivel nem gondolnám, hogy a többi dal nem ugyanilyen (vagy legalábbis nagyon hasonló) lesz/lenne. De 1 hónap múlva megtudjuk.
„Én nem válogatok, sokszor random fogok egy promós anyagot. Számomra így “izgalmas”.”
Igen, ebben is van valami és (meg)értem.
A végighallgatásához csak gratulálni tudok. Biztos nem olyan rossz ez, de ahogy a húsevő állatok sem tudnak zöldséggel táplálkozni, úgy én sem tudok szimfonikus power metalt hallgatni.