Memory Garden
1349

(No Remorse Records • 2021)
boymester
2021. november 8.
3
Pontszám
9

Nehéz dolog szembe találni magunkat a Memory Gardennel hobbi firkászként. Először is, a valóban legendának számító svéd horda életpályája számomra nem egyértelmű diadalmenet, míg egyes körökben, minden megmozdulásukat remekműnek tartják. Ez leginkább a doom metal rajongói között jellemző, ami ugye tőlem sem áll távol, de azért igyekszem reálisan vizsgálni a dolgokat, mert a Forgács szerves részeként mindig kritikusként próbálok első körben működni, utána rajongóként. Tehát a svédek egyrészt őskövületek, ikonok a maguk vonalán, amit leginkább epikus power/doomként jellemezhetünk. Igencsak szűkös a power metalt a végzettel házasítók tárháza, így azt is kijelenthetjük, hogy a Memory Garden ennek a kis rétegnek a zászlós hajója. Köszönhetik ezt az olyan nagyszerű kiadványoknak, mint a bemutatkozásukat jelentő 1996-os Tides, a 2000-ben megjelent Mirage és a 2008-as Carnage Carnival, ami véleményem szerint eddigi munkásságuk ékköve. A rajongók már itt húzhatják kicsit a szájukat, mert észrevették, hogy hiányos diszkográfiát soroltam fel, ami nem véletlen. Az amúgy sem túl sűrű kiadások között szerepel egy Verdict Of Prosterity 98-ból és a legutóbbi, Doomain című korong, mellyel 2013-ban kecsegtettek minket méltó folytatással. Mindkét lemez hallgatható volt, de a klasszist, a legendát nagyítóval kellett keresni rajtuk. Viszont a jobb-közepes lemezek változásának mintázata ezúttal jót vetített előre és az előző korongnál csendesebb munkálatok és kisebb várakozás bizony megtérült az 1349 hallgatása közben.

Igen, jól sejtitek, a Memory Garden ereje teljében tér vissza újabb rohadt hosszú kihagyás után és szépen felsorakoztatja azokat az erényeket, ami miatt alapvetően magasra került velük kapcsolatban a legtöbb elvárás. Nem kapunk újabb doom alapművet (Tides) és dalról dalra haladó slágergyűjteményt (Carnage Carnival), viszont ezek ötvözetét és minőségét sikerült újra felidézni a friss dalcsokorban. Ennek legegyszerűbb oka az, hogy Stefan Berglund változatlanul zseniális énekhangja és Ante Mäkelä rifftengere ismét egymásra talált a legnagyobb fegyverük élesítése során, ami maga a dalszerzés. Aki hiányolta a Doomain során az epikusságot, áhitatot és valódi doom érzést, a magával ragadó dallamvilágot, az most minden bizonnyal kárpótolva lesz, ráadásul mindezt egy koncept lemez keretein belül. Az 1349 ugyanis egyetlen témakört, a fekete pestis terjedését és áldozatainak sorsát járja körül a 9 új szerzemény során. Ebből sejthetitek, hogy nem fél órás koronggal örvendeztették meg a sokat sínylődött rajongótábort, a közel 52 perces anyag viszont bőven megszolgálja a maga idejét.

Ahogy írtam, akadnak kisebb hullámok a produkcióban és ne várjunk azért újabb tökéletességet, de az 1349 azért nem áll tőle messze műfajan. Ezt nem mertem volna kijelenteni az első, Shadow Waters című dal meghallgatása után, ami ugyan egy kellemes szerzemény a bandától, már-már sablonnak, sorozatban gyártható Memory Garden slágernek hat. Szerencsére a játékidőből nem neki szánták a legnagyobb szerepet, hanem az olyan tételeknek, mint a jóval terebélyesebb Pariah. Középtempó, dallamtenger, riffhenger, kórusok és egy azonnal ható, együtt énekelhető refrén biztosít róla, hogy ezúttal többször meghallgatós anyaggal találjuk szemben magunkat. Hogy mindez érvényesülni tudjon, természetesen elengedhetetlen a mindent támogató, mégis erőteljes hangzás, ami most is igazi erőssége a csapatnak. A Pariah ívvel, csúcspontokkal és érzelmekkel nagyszerűen játszó dal, akárcsak a jóval keményebb, mondhatni „poweresebb” felfogásban induló Distrust, mely idővel a legjobb kórusokat is szolgáltatja számunkra, utolsó perceiben pedig klasszikus doom, akarom mondani metal esszenciaként funkcionál. Olyan hangulatot teremt, ami jó, ha 4-5 évente felüti a fejét manapság. Ezt viszi tivább elejétől kezdve a Rivers Run Black. Az album közepén elterülve hirdeti ki királyságát: én vagyok a legjobb dal, ha velem együtt akartok szerepelni egy kiadványon, sorakozzatok körém. Hidegrázás és svéd tökéletesség a jutalma minden hallgatónak.

Ezek után kísérletezőbb irányba tolódik a hangulat a tördeltebb ritmusokat hozó The Flagellants miatt. Érdekes módon önmagában egy tök jó szerzeményről van szó, az előtte lévő dalok fényében azonban nehezebb elfogadni és megszeretni, pedig a csapat kacérkodása a progresszív irányba nem újkeletű. A második felében azért hoz egy nagyon korrekt, bólogatós részt, hogy tényleg elbizonytalanítson minket. A The Messenger esetében ilyesmiről megint nem beszélhetünk, mivel egy lassan építkező, egyedi hangulatú szerzeményt ismerhetünk meg. Hosszú hangszeres játékból növi ki magát Stefan csupasz éneke, amihez egy női vokál is társul néhány pillanatra. Ez utóbbi igen különleges lehetett a banda számára, hiszen vendégként az a Josefin Bäck szerepel benne, akivel egyik első demós dalukat rögzítették még 1993-ban. Ez volt a Marion, amit azóta sem tettek fel nagylemezre annak ellenére, hogy hatalmas doom szerzemény… A levegő tehát szikrázik és érezzük, hogy a dal mindjárt felrobban, a pestis elszabadul és a halottak mellett darabokra tört, sárba taposott szívek sokasága jelzi majd kiszámíthatatlan ámokfutásának útvonalát… Na itt történik a lemez egyik legfájóbb része, mivel a The Messenger hirtelen véget is ér és minden erénye szertefoszlik ezáltal. Ennyi év után szegény Josefin azt is bekiabálhatta volna a stúdióba a felvétel közben, hogy lefőtt a kávé…

Ezt nehezen tudja elfelejtetni az energiabombaként és slágerként is tökéletesen működő The Empiric és a címadó 1349 párosa, de legalább mindent elkövetnek. Furcsa, hogy ezt a két, egyébként szenzációs dalt első hallgatáskor alig tudtam igazán befogadni a keletkezett űr miatt. Talán jobb lett volna a The Messenger-t el sem kezdeni, akkor mindkét szerzemény nagyobbat ütött volna. Az általa megkezdett melankólia és szépség szerencsére azért nem tűnik el végleg: a záró Blood Moon-ban Stefan élete egyik legjobb éneklésével kívánja felhívni magára a figyelmet és ezt csak egy igazán érzelmes dalban teheti meg.

Nagyon érdekes kiadvány tehát az 1349. Közel hibátlan Memory Garden szerzemények gyűjteménye azonnal ható, hol szívet szaggató, máskor falat bontó pillanatokkal, de mégis tele apró tüskékkel, amik zavarónak hathatnak. Itt ne gondoljunk hamis hangokra, félrement dalszerzésre, mivel ilyen téren nem tudok belekötni a csapatba. Ami viszont időnként összezavart, az a dalok hangulatának különbözősége, néha összevisszasága, ami egy koncept kiadványnak kikiáltott anyagnél nem olyan szerencsés. Az album úgymond tömbökben, „klikkekben” szállítja a monumentális, epikus tételeket és a gyorsabb, slágeresebb produktumokat. Ezek így nem kiegészítik, hanem kioltják egymást. Ritka eset az ilyen, de ha a sorrenden variáltak volna, akkor még ennél is ütösebb anyag kerekedett volna ki ebből az összeállításból. Tom Björn egy interjúban még arról is beszélt, hogy a témavilág és néhány dal szereplője ugyanaz, de a sorrend egyébként nem lényeges. Pedig az lett volna…

Ez persze szokás szerint kukacoskodás, mert a Memory Garden produkálja az év legjobb visszatérő lemezét a Count Raven mellett. A gyönyörű borító mögé rejtett anyagtól minden eddigi rajongó odáig lesz és vissza. Az album hivatalos megjelenése december 17-én esedékes (ezért jó írni és promókban fürdeni, muhahaha).

Memory Garden – 1349 (2021) (3 komment)

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.