A Mirrort nemrég ismertem meg, nevezetesen a Wacken Metal Battle 2023-as tízfellépős döntéjéből. A döntősök közös halmaza a metalcore-üvöltős éneklés volt és többségük esetében, tízből nyolc banda eleve ebben stílusban is utazik, különféle modern metal, heavy metal és még ki tudja milyen hatásokat ötvözve. A Mirror a fellépésével engem meggyőzött arról, hogy helye van az underground bandák színpadján. Ha jól emlékszem, hallottam is, ahogy az Acosta Olivér – ének, Juhász Ferenc – gitár, Nagy Sándor – dob, Szapek Gergő – gitár és vokál, Szilva János -basszusgitár és vokál tagokból álló banda beharangozta közelgő debütáló lemezét. A Lépés, Lélegzet c, lemez a H-Music gondozásában jelent meg a legutóbbi Hammer újságmellékleteként. A zenét a csapat közösen szerezte, a szöveg Acosta Olivér írta, kivéve az A kettő: egy című nótát,. Ez Ajlik Csenge nevéhez fűződik. A producer Vári Gábor volt, aki – a zenekar elmondása serint – szintén nagyon sokat segített a produkció összeállításában. Érdemes hát neveiket megjegyezni, hisz magam is kitérek többször a tartalomra és az album szöveg-zene-egységére.
Vártam is, hogy hallhassam a Mirror anyagát, többet, mint amire az említett bemutatkozáson sort keríthettek. Már a koncerten megállapítottam, hogy a modern metal/metalcore stílusban hazai pályán ez a zenekar meglehetősen „versenyképes”, szerintem hasonlóan tartalmas szövegű dalokat írnak, mint némely most népszerű pályatársuk és jobbakat, mint egy-két nagysikerű felkapott banda ebben a zenei világban a színtéren. Még pályájuk elején járnak, így bármi megtörténhet – kívánom is nekik, hogy sikerüljön nekik mielőbb széles népszerűségre szert tenni, hiszen fontos, hogy akkor, amikor „történnek a dolgok”, kapjanak elegendő pozitív visszajelzést a folytatáshoz. Vegyünk nagy levegőt és lépjünk tovább az albumra: Lépés, lélegzet 2023-ban.
Az első dal, a Bábuk az és olyan volt, ahogy vártam, a koncertélményem alapján. A öntudatra ébredő (vagy mindig is önálló, a számomra valahogy Asimov robotjának allegóriájaként megjelenő, a társadalomban apró szereplő) történetének egy pillanatát látjuk, amikor önnön maga is tudja, hogy hogyan ment át a létét igazoló teszteken. Tartalmában ilyen felütéssel kezdeni egy lemezt, elég komoly próbálkozás. Tiszta billentyű és recsegés, a zengőbondó jobb és bal oldal, már sejteti hogy a dob felpörgése után az egyébként a stílusban jellegzetes és nem egyedi rugóhangzás következik. A fájdalmasan karcos ének, szintén kissé recsegősen viszont jól passzol a nótához. Azután, ahogy az énekes amolyan bivalyosan bődül, és ismét jön az AWS-rajongók által bizonnyal tiszta, dallamos ének, kicsit halkan fut a dallam többszólamban. Az első, az önerőről és lelkesedésről szóló szakasz a refrénekben mollosan, azaz szomorkásan szól. Noha tetszik dal, a lemez itt még nem ragadott magával. A mindenen át kitartó dacról szóló nóta refrénje persze elég jó kontraszt a strófákhoz. A dal vége felé megjelenő szakadozás színesíti a hangzást és remek szóló, majd párhuzamos gitárok hangja zárja a refrénnel visszatérő motívumokat. Az biztos, hogy ez a dal felcsigázott, vajon mire számíthatok még. A második nóta (Bukás) a második versszakban belépő váltásával kissé aztán hardcore-ra váltott. Tetszik a zakatolás. Az ismét dallamosra és többszólamúra térő refrén – ettől már nem fogunk szabadulni, de ígérem majdnem utoljára írom – ismét az AWS-ranjongókat igyekszik meggyőzni, hogy van már új banda is színen. A dalszöveg trágárságát itt nem tudom pozitívan értékelni, a szöveg és tartalma, szerintem sokkel értékesebb, mintsem a Mirror ezzel az elemmel vigye népszerűségre a zenéjét. De ennek sikere majd inkább kiderül a jövőben.
Ez a dal a szólótól aztán végül elrugaszkodik az AWS-párhuzamtól. Nemzetközi szinten leginkább az Avenged Sevenfold HM/metalcore-lemezeit tudnám iránytűként említeni az újonnan érkezőknek. A Van-e még c. harmadik dalra jól körvonalazódott a Mirror stílusa, a dalépítkezési elgondolása. Ebben a tekintetben talán kissé sablonos is (mondom úgy, hogy a lemezt már párszor végig hallgattam): a kötelező üvöltős, majd dallamos éneklés, majd lassulás, hangszeres fellépések, ismét üvöltés, dallamos ének sorozatainak ismétlése. S mikor sablonosnak gondolom a dalt, akkor a tök jó gitárjáték után megjelenik a koncertről is ismert, katonadobbal alátámasztott kiváló kóruséneklés. (Már tudom, hogy ez egy közönségénekeltető dal!) Egyfelől a szöveg, ahogy kérdezi magát az éneklő a saját képességeiről ösztönöz az együtt éneklésre. Másfelől a recsegős üvöltő ének ezúttal tompán jelenik meg, és a gitár is újra dallamokat játszik a sokat ismételt soroka alá – nagyszerű építkezéssel. Lássuk, a következő nótára tovább fejlődik-e a Mirror muzsikája! A Történet azészaki modern metal elektronikus metalzenék rezdüléseivel indul. Itt az ének és az üvöltés helyett mesélő hang mondja a ütemre a történetet, majd rövid recegős üvöltésből vált ismét dallamos énekre. E három hang és hangszín változisk a továbbiakban. Lebegős gitárhangzás kíséri löktető zenét. A dalközepi melnakólikus megálllás alatt a ’80-as évek végi new wave/alterrock gitárok hangzása (korai Southern Detah Cult, The Smiths, The Cure, Sisters Of Mercy, .RE.M.) is nagyon találó. A dal szövege ehhez a zenéhez különösen érdekes, mert mindvégig olyan, mintha nyitott mondatokat hallanék, bizonytalan kérdéseket válaszokat nélkül. Az ötödik Hív még nóta a dallamaiban nagyon megkapó a strófánként egymásba visszhangzó előző énekhang zengésével, a többszólamú vokálokkal, fel-lejátszó villódzó gitárokkal azok alatt-felett. Ez a dal már szinte vidám a többihez képest, noha a Mirror tovább sorolja az eddigi dalokban is hallott a lét kérdéseivel kapcsolatos gondolatait. A dal közepén megint egy apró meglepetés színesíti a hangzást. Felgyorsult dob-basszus zümmögése előzi meg a kántáló, de mégis jól érthető üvöltéssel előadott gondolatokat, majd egy (zenei) propeller távoli hangját halljuk. Mostanra úgy vélem, a Mirror egyedi hangot képvisel a hazai palettán. Néhány cikkemben említettem, hogy. nézetem szerint – van olyan, egyébként tehetséges zenészekből álló modern metal banda a színtéren, aki minden hazai fesztiválon megjelenik és fura mód még a rádióban is hallom, amikor óvatlanul „korszerű” csatornákra kapcsolok. Nem szívelem a giccsessé tett, felületes szövegekkel nagyotmondó zenéjüket. Sajnálom, hogy tehetségüket arra pazarolják, hogy így töltsenek meg (valóban) hatalmas sátrakat, és nagyszínpadok előtti teret 15-230 évesekkel. Emellett és ehelyett az – szerintem méltán népszerű – AWS bármely korszakában sokkal tartalmasabb és friss zenét képvisel, noha a számomra a dinamikai váltások átvezetésének gyakori hiánya zavart kelt a dalaik élvezetében. Ehhez képest a Mirror, állítom, hogy sokkal jobban megfelel ennek a kihívásnak. Így, végsősoron mintegy kiegészíti az említett bandákat a színtéren. Se ez nagyon jó, mert így biztosan van helyük és valószínűleg hamarosan többet is fogunk hallani róluk. Én, legalábbis ezt kívánom.
A lemez hallgatásával már ekkor már a B-oldalon járunk. A kettő: egy már önmagában a lágy billentyűszőnyegre terített csilingelő kezdésével, majd a kellemes, a sorok végén ismét többszólamú énekkel megragad a fülemben. Jó a váltás az ütem kettőzéséével, az eddig re teljesen barátságossá szelídült üvöltéssel. A Ház, ágy testvérek a thrash lendületével darál, pattog és ugrál, igazi pogozós dal! Az albumon nagyon jól megtalálták a helyét. Maga a nóta is érdekes, ahogy – mint mondom – a thrashből a hardcore-ba, aztán a modern metalos dallamokba vált a refrénnél. A trágárságot ismét nem értem, elég hatásos a szöveg így is, és szerintem erősebb is, mint amikor így véli kifejezni bárki is az erejét. A Kevés sejteti, hogy ismét az Avenged Sevenfold/AWS hangulatát kapjuk ismét, miközben a recsegős, tompa rádiós hangzás majdnem-rappelés és a kiteljesedő ének érdekes váltakozással lüktetnek, a csillogó gitárhangzás, a háttérben billentyűvel szintén érdekes. Jók a dal dinamikai váltásai. Mire a stílusában a lemezen már a számomra fárasztó lenne, akkor megint jön valami klasszikus HM-es gitárjáték a dob puffogása felett. Az Elsodor tényleg úgy szól, ahogy a címe mondja, az ebben a dalban legelszántabb ének, az elementáris üvöltés már a refrénnel kezd. Ha a dob olyan blastbeatekkel dübörögne (szerencsére nem teszi), mint az északi black metalban a zümmögő és gyors gitárzizegéssel, akkor ez a dal helyet kaphatna egy black metal válogatáson is. Ám amikor ezt kigondoltam, akkor a dal sokkal szellősebbé válik, hogy énekesük egy hideg fekete verem mélyéről kiáltsa nekünk a világról a vádszavait. A záró tétel, a Hogy vagy? kellemes akusztikus kezdése, az alákúszó billenytűkkel („vonósokkal”) mint egy szerelmesdal-road movie egy filmet perget, a Mirror eddig hallott akusztikus változataként. A tömegénekeltető elemek igazából egy pop-nagyszínpadi zenekar hatásait keltik (hallgatok én néha Margare Island-et…) és megvallom, nagyon tetszik a dal, mint albumzáró tétel. Ahogy a dal végén a taps és a többszólamú és több sort egyszerre éneklő énekesek különös játékkal egyszerre csak a dal végére érnek. Igazán hatásos! Nagyszerű debütálás, remélem, a Mirror így látja magát.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
