Tizenkét éve tologatja elátkozott babakocsijában a sötétség gyermekét a svéd Mist Of Misery formációja, amely ez idő alatt elég sokat változott. Ez a változás azonban leginkább fejlődésnek, a tudatosság és kreatívitás kiteljesedésének lehet kiváló példája. Különösebb stílusváltásról persze nem kell beszélnünk, a zenekar szimfonikus, atmoszférikus black metalja már az első pillanatoktól adott volt, viszont a jó minőségű, de elég sablonos kiadványoktól eltávolodva fokozatosan alakították ki saját elképzeléseiket a műfajról. Ennek eredménye immár a nemrég megjelent Severance, ami egy nagyon kifinomult zenei élményt nyújthat az arra fogékonyaknak klasszikus, drámai angol rémtörténeten alapuló koncepciójával, kifejezetten jól sikerült hangzásával és hangulatával. A műfajt ennek megfelelően nem a nagyívű szimfóniák oldaláról közelítik, sokkal közelebb áll a végeredmény egy alaposan kimunkált depresszív black metal anyaghoz, amiben a gótikus ízeket sem rejtik a függöny mögé. Az alapvető északi fagyosság tehát megfontolt, odafigyelést igénylő szépséggel párosítva született újjá a kezeik között. Hatások tekintetében meg kell említenünk a korai Dimmu Borgir, Carach Angren rokonságot, de a Cradle Of Filth sem maradhat ki a felsorolásból. Ezen bandák agressziója és energiája ugyanakkor a Mist Of Misery esetében rideg harmóniákban, monumentális dallamokban és robbanásokban teljesedik ki.
A fejlődés azonban nemcsak annak köszönhető, hogy “menet közben megtanultak zenélni”, hanem annak is, hogy az alapító Mortuz Denatus úgy cserélgette a társait, mint esküvői ruhát a menyasszony, amíg rá nem talált a megfelelő kombinációra zenészek terén. Rengeteg tagot elfogyasztott a korábbi lemezek kapcsán, ám a mostani felállás már 5-6 éve tartja magát. Így került képbe Änglamakaren, aki tőle vette át az énekesi feladatokat, így jobban tudott koncentrálni a billentyűkre. Fontos igazolás még Livsnekaren (Eufori) és Tenebris (Goathead, Korp) is, akik érezhetően megértették, miről akar szólni ez a projekt.
Van tehát, aki elmesélje ezt a sötét kis mesét és van is mit mesélni. Ennek egy 54 perces kiadvány lett a végeredménye, ami az említett erények mellett sem könnyű hallgatnivaló, bár a zenekar rajongóinak nem fog kihívást okozni a majd 2 órás, 2019-es Unalterable után. Az elég monotonra sikerült dupla lemezzel ellentétben itt van tartalom bőven, csak meg kell adni neki a megfelelő időt. Koncept album révén nem is érdemes külön-külön dalokat meghallgatni, mivel az egész lemez egy sajátos ívvel rendelkezik, csúcspontokkal és alaposan lehúzó, sötét merengésekkel tarkítva. Ettől függetlenül akadnak igazán ütős kapaszkodók, mint például az egyszerű, de azonnal ható billentyűtémák, zongorajátékok, valamint az elfagyott végtagok amputálását kísérő károgást kiegészítő suttogások és az egészen epikusra fogott tiszta ének.
Erősen érződik az anyagon az is, hogy a főnök a billentyűk kezeléséért felelős, mivel ezt a hangszert kifejezetten változatos módon használják fel ezen a lemezen. Hagyományos zongora, hegedű betétek, csilingelő hangok, kórusszerű szőnyegek tarkítanak mindent, viszont folyamatosan a zenéhez igazodva, így nem válnak megterhelővé sem. Hogy mennyire stabilak, erőteljesek ezek az alapok, arra nagyszerű bizonyíték a lemez különleges, szimfonikus kiadása is, hiszen ezek a tételek megállják a helyüket gitárok és dobok nélkül is… Akadnak ezen felül természeti hangok is, mint a lágyan süvítő szél, morajló tenger és hullámverés. A hosszúságon enyhít továbbá a rengeteg tempóváltás is, hiszen a lassú, depresszív cammogások mellett egyenrangú társként kapunk intenzív kitöréseket, robbanásokat, valamint a középtempós, heavy metalos galoppozások sem ritkák. Ezek végeredménye egy nagyszerű érzelmi hullámvasút. A Severance ennek megfelelően megköveteli a hallgatótól a figyelmet, aminek jutalma egy átélhető, megélhető black metal korong.
Különösebben tehát dalt kiemelni felesleges, azonban azt meg kell jegyeznem, hogy a recept számomra leginkább a hosszabb, építkező jellegő tételek esetében működött. Ilyen az Into The Embrace Of Winter, ami a címének megfelelően körbeölel a tél szépséges ridegségével és Moonsorrow szintű kórusával, valamint a Through Night’s Gloom hasonló okok miatt. A lemezt záró Towards The Descent nagyívűsége pedig a szimfonikus black metalt hozta ismét közelebb egy kicsit a szívemhez. Igazi téli merengővel van tehát dolgunk, tegyétek próbára mindenképp.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
