Mindig azt gondolom, így az év elején meg pláne, hogy előzőleg hatalmasat haraptam a zenei világból: megismertem új előadókat, felfedeztem régi gyöngyszemeket és igazából mindennel képben vagyok. A valóság azonban az, hogy esélyem nincs a megjelenések mellett az összes albumot lekövetni, mindent felfedezni. Erre különösképp emlékeztetett az izlandi Misqyrming zenekar új korongjával, hiszen a HP-n röpködtek olyan mondatok, hogy már alig várta valaki az új lemezüket, míg más pillanatokon belül kapcsolatba hozta két szintén izlandi brigáddal, melyeknek voltaképp a tagjai hozták össze ezt az új projektet. A helyzet azonban az, hogy én random böktem rá a promós anyagok között, mert még sosem hallottam róla, így szűz füllel vetettem bele magam a szigetország kátrányszagú black metal hordájának Með hamri korongjába, amiről a borító alapján első körben azt gondoltam, hogy valami görög jósággal állok szemben. Annyiban vigasztaltam magam, hogy valóban érzékeltem némi hasonlóságot a két térség elképzeléseiben a fekete fémet illetően, de aki bármelyikkel kapcsolatban tapasztaltabb, az simán rám legyint most, hogy ez sem tudja, mit beszél.
A párhuzamot leginkább az első szerzemény során érzékeltem, mivel egy igazán erőszakos, mégis játékos riffel nyitnak a srácok, ami a helléneknek is sajátossága. Itt azonban ki is merül a kapcsolat, mert míg a görögök tartani szokták ezt esetenként az adott kiadvány végéig, addig a jelen dalcsokor egyre mélyebbre és mélyebbre ránt minket az elhatalmasodó északi depressziónak és borúlátásnak köszönhetően. Ez is nagyon érdekes egyébként, szintén a Hangpróbára visszatérve, mivel nekem a nyitó, lendületesebb tételek a magas minőség, de tucat szórakozás keserédes ízorgiáját hozták el némi túljátsszással, másoknak pedig ezek a dalok tetszettek a legjobban. Az album sok pozitív visszajelzését csak később, a harmadik daltól kezdtem el igazán megérteni, amikor a klasszikus black metal agressziót, a manapság szinte elvárásként megjelenő disszonáns hangorkánokat átvette a misztikum és az ősi esszencia, ami csak erre a műfajra jellemző.
A lassabb tempók még súlyosabbá, még erőszakosabbá változtatják az összképet ahelyett, hogy kényelmes lazulásba mennének át. Ez leginkább az eszelősen jó hangzásnak köszönhető, azon belül is a dobot tudnám leginkább kiemelni. A dalszövegek falvak felégetéséről, emberek leigázásáról és azok szükségességéről szólnak igazi viking életérzéssel párosítva. Faggyal és tűzzel megkűzdő, pokolra jutásukkal tisztában lévő férfiakról kapunk bemutatót, de ehhez a csapat egyáltalán nem használ semmilyen folkos körítést. A zenészek tehát szépen félretették korábbi formációjuk, a Svartidauði hagyományos, szerintem a black metalban sokszor már megmosolyogtató ördögimádatát, a jelenleg is aktív Naðra atmoszférikus nosztalgiázását és a valódi, húsba maró emberi bűnöket és gyarlóságot vették alapul. A már említett misztikumot, sejtelmes pátoszt sem istenek beemelésével, legendák felidézésével érik el, hanem azzal, hogy a történelem folyamából különösebb magyarázat nélkül emelnek ki apró, jelentéktelennek tűnő, az áldozatok szemszögéből nézve mégis hatalmas prioritással bíró jeleneteket. Ha belegondolunk, egy szerettünk tragikus elvesztése sokkal nagyobb traumát okoz számunkra, kézzel foghatóbbá teszi az elkerülhetetlent, mint egy távoli háború, vagy a világgazdaságot érintő válság.
Teljesen mindegy, hogy blast beatek közé szorulva, vagy kemény csapásokkal operálva, de megdolgozzák a hallgatót. A lemezbe belemerülve, mélyre ásva szépen nyilvánvalóvá válik, hogy mindez alaposan felépített, épp annyira ösztönös, mint tudatos pusztítás, tehát a dalírásban is igencsak jeleskedik a zenekar. Amikor beindul a daráló, akkor nincs menekvés, ha pedig átjár a ridegség, akkor az lélekig hatol. Az átlagosan 7 perc környékén mozgó dalokból tehát a egyre jobbakat és jobbakat kapunk. Külön kiemelném az Engin Miskunnt, az abszolút kedvenccé vált Engin Vorkunnt, valamint a gyönyörű építkezést, magasztos csúcspontot felmutató, záró Aftaka című szerzeményt. Ezeknek tulajdonítható, hogy a háromnegyed órát sem elérő játékidő sokkal többnek is tűnik.
Közel tökéletes modern black metal anyaggal van dolgunk az izlandiak friss korongját illetően, amin csak a kissé túlzásba vitt ambient közjátékok nem jöttek be igazán. Van olyan tétel, ahol ezek jól működnek, máshol azonban inkább kizökkentettek, mintsem tovább nemesítették a végeredményt. Meghallgatása ettől függetlenül erősen ajánlott! Ebben segíthet a zenekar bandcamp oldala is, amin most szépen nekiállok pótolni a lemaradást.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
