Moonstone
Moonstone

(2019)
boymester
2021. március 10.
0
Pontszám
6.5

Néhány napja írtam, hogy két „Holdas” anyagot kaptam lengyelföldről és az első, amit kicsit közelebbről megmutattam, a Moontoy nevű pszichedelikus rock formáció bemutatkozása volt. A másik anyag szintén egy debütálás, méghozzá Moonstone néven. Azt hiszem itt már kétség sem férhet hozzá, hogy a világ stoner zenére éhező részének kiszolgálására jött létre ez a csapat. Persze éhségről nem beszélhetünk, hiszen jelenleg ez az egyik leginkább túltelített közeg a fekete fém mellett. Az ilyen helyzet adja fel igazán a leckét egy stoner zenekarnak, hiszen a kitűnés, kiemelkedés nem egyszer feladat.

A krakkói négyesnek is rendesen meggyűlt a baja változatosság kérdésével, úgyhogy a biztonság kedvéért maradtak annál, amit már nagyon sokszor hallhattunk. Egy dologgal azért megleptek: néhány perc után kiderült, hogy nem instrumentális anyaggal van dolgom, mivel minden dalban hallható némi ének „szerű” rész, ahol 3-4 soros szövegekkel próbálnak némi hangulatot kelteni. Pedig egész bíztatóan kezdődött a lemez, a The Oncoming borongósan lassú pengetéseiből azt hittem, hogy kialakul valami jó kis dal, de másfél perc után rá kellett eszmélnem, hogy csupán rövid intróként funkcionál és már semmi köze az érkező Mushroom Kinghez, ami újrakezdi az építkezést, jó hosszan, egész a végéig…

A szemráncolást és az előre vetített közepest is alulról súroló értékelést a Pale Voidnak sikerült helyre kalapálnia, mert végre megjelent az egyéniség szikrája. Az atmoszférával vastagon megpakolt, egyértelműbb irányba előre haladó zenében itt tudott érvényesülni először a távolból a lemezre szűrődő, misztikummal telített, de egyszerű ének. Mivel jobban magával ragadott, itt vettem észre azt is, hogy a lemeznek nagyon korrekt, erőteljes hangzása is van. A Holdig kígyózó spórafelhő igazán azonban az Ash And Stone segítségével jutott el hozzám is, mivel itt már nemcsak maga a hang, de a témák is erőteljessé váltak. A pofonszerű doom riffet mindig nagy becsben tartom, ha pedig olyan végzetes dob társul hozzá, amit itt hallhatunk, akkor már félig nyert ügye van akárkinek. Akárcsak a Pale Void, ez a dal is tíz perc környékére merészkedik játékidő tekintetében, de a záró SulphurEye sem akar ettől jelentősen lemaradni. Itt visszatér az, hogy elejétől a végéig ugyanazt hallhatjuk, ugyanakkor az elődje energiájából is sikerül azért megtartani valamennyit.

Sajnos nekem ez a fajta ötlethiányos, egytlen témára építő stoner vonal nem a zsánerem, ugyanakkor azt sem vonom kétségbe, hogy néhány embernek pont ez a monotónia hat hipnotikus erővel. A daloknak minimális az ívük, történésük, nincsenek szólók, a hangszerek csak pillanatokra emelkednek ki folyamatosan ismétlődő témák tengeréből. Minden esetre ha valaki 34 percen keresztül szeretne vörös szemekkel bámulni egy üres szobasarkot az örökkévalóság érzetét keresve, az a Moonstone esetében megtalálhatja a számításait…

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.