Moribund Mantras
Golden Void (2020)

Manapság egyre többször találkozok olyan zenekarral, ami a black metalt próbálja ötvözni a doom metallal. Persze ez nem lenne újdonság, ha nem a hagyományosabb, időnként már-már stoner irányba csapó vonalról lenne szó. Sötét death/doomot elegyíteni még feketébb zenével nem nagy kunszt, de az emelkedettebb hangulatú tradicionális végzet bizony nehezen összeegyeztethető a fekete fémmel. Úgy tűnik azonban, hogy a zenei kreatívitás ismételten meg fogja ugrani ezt az akadályt, mivel egyre jobb és jobb próbálkozások érkeznek hozzánk. Ilyen például a tavaly második albumával előrukkolt Moribund Mantras korongja is. A németföldön fogant zenekar a világvége forgatókönyveit próbálja már a kezdete óta zenei formába ölteni, mely egy aprításokkal, robbanásokkal teletűzdelt extrém lemez esetében nem lenne érdekes, de az ő esetükben a romok és a hamu felett egy sötét csuhába öltözött alak kántálja el még tiszta hangon az utolsó kenetet. Mindemellett sem egyszerű az egyébként ötfős csapat zenéje, melynek meg kell adni a megfelelő időt és hangulatot, hogy ütni tudjon, viszont ha betalál, akkor könnyen padlót foghatunk tőle.

A 2010-ben fogant, de csak lassan kibontakozó formáció ötletgazdája R (basszus) és L (gitár) volt, akikhez szép sorban csatlakoztak a többiek is. A legfontosabb bővítésnek B 2012-es bevétele tekinthet, hiszen sokszínű énekével és képességeivel alapvetően határozta meg a csapat egyedi stílusát. Torokhangú üvöltés, agresszív károgás, dühös narráció a fő repertoár, de a tiszta hangok megjelenítésével sincs gondja. Ezek sokszor epikus dallamfoszlányokat tartalmaznak, melyek igazán komoly underground hangulatot kölcsönöznek a végeredménynek. A friss korong is támogatja ezt a változatosságot, hiszen nagyon sok finomságot képes megjeleníteni. Ugyanakkor itt buknak ki még a bizonytalanságok is a csapatot figyelembe véve. Néha a gyorsab, “blackesebb” részeken szinte semmivé tud változni a dob és a basszus, míg a doomosabb részeken rendszerint extra mennyiségű munkát végeznek. Hallgatni tehát nem egyszerű feladat a lemezt, de ez sokkal inkább az összetettségének, sötétségének köszöhhető és nem annak, hogy a két stílus jegyei szakaszosan elválnak egymástól, darabokra szabdala a végeredményt. Kifejezetten ötletes tehát a dalszerzés, legyen szó a kátrányként hömpölygő black metalról, vagy a jellemzően akusztikusabb környezetben pompázó doom vonalról. A lemez összesen 5 dalából erre nagyon jó példa a nyitó Fragments is, de az igazi energiabombát a Vanishing zúdítja ránk. A nagyrészt középtempós szerzeményben jóval több idő jut a tiszta énekre, a zene pedig egészen apró mozzanatokkal is tud játszani.

Innentől kezdünk azonban még csak a mélység irányába süllyedni, hiszen az alapvetően hosszú, 8-9 perces tételek neheze még visszavan. A Praemolestia például elég kiakasztó, skizofrén hangulatú gitártémákkal nyit, melyeken a később megjelenő tiszta ének sem tud lefaragni. Ugyan akad a tételnek egy könnyedebb akusztikss része is , de ez nagyon keveset tud tompítani az egyre gyötrőbb, kínlódóbb üvöltések okozta kényelmetlen érzéseken. Ha a dal volt a test és lélek igazi kínlódásának zenei megfelelője, akkor ugyanez elmondható a Psalm Of Rebirthre is, ahol még a kevéske beszűrődő fényből sem igazán képes mentesítést adni az anyag súlya alól.

Ennél még kaotikusabb a záró Ascension, amiben mintegy egyvelegként vonultatja fel a zenekar minden elemét újra a csöppségnek. Akad itt súlyos riff, könnyedebb menetelés, disszonáns szaggatás és a kétféle énekhang mellett már az is kétséges, melyik vonatra üljünk fel a továbbiakban. Ugyanakkor nagyon gyorsan tudatosult bennem az is, hogy ha kedvencet kellene választanom a lemezről, akkor ez a dal jutna elsőzör eszembe.

Akad pár üresjárat a dalokban, valamint B éneke sem mindig tudott elkápráztatni a tiszta részeket illetően, de ezen felül nem igazán tudtam belekötni ebbe az érdekes műfaji vegyületbe. Ha netán kimaradt volna, mindenképp tegyetek vele egy próbát.

Lubomyr Melnyk
február 04.