Moribund Mantras

Golden Void (2020)

Manapság egyre többször találkozok olyan zenekarral, ami a black metalt próbálja ötvözni a doom metallal. Persze ez nem lenne újdonság, ha nem a hagyományosabb, időnként már-már stoner irányba csapó vonalról lenne szó. Sötét death/doomot elegyíteni még feketébb zenével nem nagy kunszt, de az emelkedettebb hangulatú tradicionális végzet bizony nehezen összeegyeztethető a fekete fémmel. Úgy tűnik azonban, hogy a zenei kreatívitás ismételten meg fogja ugrani ezt az akadályt, mivel egyre jobb és jobb próbálkozások érkeznek hozzánk. Ilyen például a tavaly második albumával előrukkolt Moribund Mantras korongja is. A németföldön fogant zenekar a világvége forgatókönyveit próbálja már a kezdete óta zenei formába ölteni, mely egy aprításokkal, robbanásokkal teletűzdelt extrém lemez esetében nem lenne érdekes, de az ő esetükben a romok és a hamu felett egy sötét csuhába öltözött alak kántálja el még tiszta hangon az utolsó kenetet. Mindemellett sem egyszerű az egyébként ötfős csapat zenéje, melynek meg kell adni a megfelelő időt és hangulatot, hogy ütni tudjon, viszont ha betalál, akkor könnyen padlót foghatunk tőle.

A 2010-ben fogant, de csak lassan kibontakozó formáció ötletgazdája R (basszus) és L (gitár) volt, akikhez szép sorban csatlakoztak a többiek is. A legfontosabb bővítésnek B 2012-es bevétele tekinthet, hiszen sokszínű énekével és képességeivel alapvetően határozta meg a csapat egyedi stílusát. Torokhangú üvöltés, agresszív károgás, dühös narráció a fő repertoár, de a tiszta hangok megjelenítésével sincs gondja. Ezek sokszor epikus dallamfoszlányokat tartalmaznak, melyek igazán komoly underground hangulatot kölcsönöznek a végeredménynek. A friss korong is támogatja ezt a változatosságot, hiszen nagyon sok finomságot képes megjeleníteni. Ugyanakkor itt buknak ki még a bizonytalanságok is a csapatot figyelembe véve. Néha a gyorsab, “blackesebb” részeken szinte semmivé tud változni a dob és a basszus, míg a doomosabb részeken rendszerint extra mennyiségű munkát végeznek. Hallgatni tehát nem egyszerű feladat a lemezt, de ez sokkal inkább az összetettségének, sötétségének köszöhhető és nem annak, hogy a két stílus jegyei szakaszosan elválnak egymástól, darabokra szabdala a végeredményt. Kifejezetten ötletes tehát a dalszerzés, legyen szó a kátrányként hömpölygő black metalról, vagy a jellemzően akusztikusabb környezetben pompázó doom vonalról. A lemez összesen 5 dalából erre nagyon jó példa a nyitó Fragments is, de az igazi energiabombát a Vanishing zúdítja ránk. A nagyrészt középtempós szerzeményben jóval több idő jut a tiszta énekre, a zene pedig egészen apró mozzanatokkal is tud játszani.

Innentől kezdünk azonban még csak a mélység irányába süllyedni, hiszen az alapvetően hosszú, 8-9 perces tételek neheze még visszavan. A Praemolestia például elég kiakasztó, skizofrén hangulatú gitártémákkal nyit, melyeken a később megjelenő tiszta ének sem tud lefaragni. Ugyan akad a tételnek egy könnyedebb akusztikss része is , de ez nagyon keveset tud tompítani az egyre gyötrőbb, kínlódóbb üvöltések okozta kényelmetlen érzéseken. Ha a dal volt a test és lélek igazi kínlódásának zenei megfelelője, akkor ugyanez elmondható a Psalm Of Rebirthre is, ahol még a kevéske beszűrődő fényből sem igazán képes mentesítést adni az anyag súlya alól.

Ennél még kaotikusabb a záró Ascension, amiben mintegy egyvelegként vonultatja fel a zenekar minden elemét újra a csöppségnek. Akad itt súlyos riff, könnyedebb menetelés, disszonáns szaggatás és a kétféle énekhang mellett már az is kétséges, melyik vonatra üljünk fel a továbbiakban. Ugyanakkor nagyon gyorsan tudatosult bennem az is, hogy ha kedvencet kellene választanom a lemezről, akkor ez a dal jutna elsőzör eszembe.

Akad pár üresjárat a dalokban, valamint B éneke sem mindig tudott elkápráztatni a tiszta részeket illetően, de ezen felül nem igazán tudtam belekötni ebbe az érdekes műfaji vegyületbe. Ha netán kimaradt volna, mindenképp tegyetek vele egy próbát.

szeptember 24.,
szeptember 24.,
szeptember 24.,
szeptember 25.,