Morta Skuld
Suffer For Nothing (2020)

Néhány hete arra ébredtem, hogy szükségem van egy jó old school death metal lemezre és kicsit utánajártam, mit is érdemes hallgatni manapság. Elégedetten nyugtáztam, hogy a nosztalgia hullám még mindig tucatjával okádja magából a lemezeket ezen a területen is, az pedig külön öröm, hogy ha nem is minden anyag képes különösebben megmozgatni, igazán rossz szót nehezen lehet találni ezekre az anyagokra. Rengeteg koponyás-kriptás kiadvány lát napvilágot tehát, így megszületett az ötlet, hogy ezekből kiválogatom a kedvenceimet és minden nap megosztok veletek is egyet, melyek jöttére este 7 környékén számíthattok… A lemezekhez jár egy bónusz, ajándék demó bemutatása is az alvilágból… Ezek válogatásában a death metal nagy rajongója és régi tagunk, viribusunitis volt a segítségemre.

Érdemes erősen nyitni a hetet, hiszen a HÉTFŐ elnevezés is erre utal. Ránkrúgja az ajtót, új lehetőséget, új buktatókat hoz, érdekessége azonban, hogy a bigottabb keresztény régiókban a hét második napjának számolják még manapság is…

Első körben a Morta Skuld kerül terítékre, ami alapvetően már egy szabályszegő kiadvány, hiszen nem feltétlenül foghatjuk rá, hogy egy friss zenekarról van szó. Az amerikai horda ugyanis 1990-ben vette fel a fonalat és egy 14 éves szünetet leszámítva igazán stabil képviselője volt a műfajnak. 2012-ben alakult újjá a formáció és azóta megmutatták a világnak, hogy miként is kell játszani ezt a műfajt. A Wounds Deeper Than Time című, 2017-ben közzétett visszatérő albumuk szerintem jobban sikerült, mint bármi, amit a hőskorszakban produkáltak. Mintha az egykori révület és death metal köd teljesen letisztult volna a fejükben és megalkották azt az anyagot, amit annak idején nem igazán sikerült. Ez persze leginkább Dave Gregor érdeme, aki egyedüli őstagként hívta életre ismét a koponyás brigádot, persze megfelelő embereket válogatva maga mellé.
Ennek a három éves szörnyetegnek készült most el a folytatása Suffer For Nothing címmel, amire ismét nem lehet egy rossz szavunk sem.

Talán nem sikerült annyira kimunkáltra, mint az elődje, de ettől függetlenül a friss anyagnak is ott a helye a stílus kedvelőinek polcán. Ez leginkább annak köszönhető, hogy az aprólékosság helyett ezúttal a nyers agresszióra, az úthenger szerű aprításra koncentrált a csapat. Ebből adódóan újdonságokra nem kell számítanunk, azonban a folyamatos adrenalinlöket az időnként elcsíphető dallamok mellett egy pillanatra sem szűnik. A tempók terén azért akad változatosság szerencsére, hiszen 40 perc aprításhoz nagyon komoly dalszerzői tehetségre van szükség szerintem, ha azt akarjuk, hogy ne fárasszanak le pillanatok alatt.

A gyorsabb és jobb szerzeményeket képviseli a nyitó Extreme Tolerance, ami azonnal felhelyezi a csapatot a térképre és kiemeli a nagy sokaságból. Gyilkos, kegyetlen dal, ami úgy dörren meg, ahogy az egy death metal slágernek illik. Ugyan a refrénben (mert ilyen is van) akad egy kis Metallica utánérzés, de ezen felül hibátlan brutalitásról beszélhetünk. Nincs ez másképp a valamivel málházósabb Abyss Of The Mind esetében sem, ahol a két gitáros egymásra épülő munkája okoz kellemes perceket a súlyos, vastag gitártémáknak köszönhetően. Ezek után érkezik csak az igazi kedvencem, a Dead Weight, amit képtelenség bólogatás nélkül végighallgatni és régi iskolás mivolta ellenére igencsak frissnek hat.

Teljesen átlagos, tipikus death metal témákkal érkezik a Divide The Soulless, amire egyáltalán nem tudok haragudni régi Cannibal Corpse rajongóként, mivel a mesterek szoktak hasonlóan jól működő, géppuskalövésre emlékeztető dobokkal kényeztetni. Eric House mindenképp jó választásnak tűnt a dobok kezelését illetően, főleg, hogy ő sem egy rutintalan fiatal ebben a műfajban (Jungle Rot csapatát erősítette jó pár évig). Valamivel könnyedebb a tempót illetően a The Face I Hate, ahol ismét érezhetővé válik a két gitár súlya és akad pár játékosabb megoldás is, de alapvetően nem olyan szórakoztató, mint az előtte sorakozó dalok. Érezhették a srácok, hogy kifulladóban van a dolog, így lazítottak egyet a rövid, Forbidden címmel ellátott instrumentális rész alatt. Vagy cigi, vagy sör segített rajtuk, mert a Godlike Shell ismét teljes gőzzel, kacifántosabb témákkal söpri kiszáradt csontjainkat a szőnyeg alá. A címadóban a gyűlölet lép még egy szintet a vokálnak köszönhetően és a középtempó ellenére olyan feszes, mint a frissen rabosított elítéltek záróizmai a közös zuhanyzóban… Ráadásul még ezek után is marad erejük erős témákkal szórakoztatni a Facing Mortality és a záró Machines Of Hate esetében is.

Formabontás tehát nincs, azonban egy hiteles, második virágzását, sőt kiteljesedését élő hamisítatlan death metal horda akad a gusztustalan sárgára-vörösre hangolt borító alatt, ami még így is tetszik.

És akkor itt az ígért BÓNUSZ:

Svédacéllal kell tovább lépkednünk a halál ösvényén, erre pedig a Dripping Hörror lehet a megfelelő választás. A 2018-ban alakult horda tapasztalt underground arcok masszív elképzelését tükrözi a 90-es évek death metalját illetően, ami még erőteljesen a thrash metalban gyökerezik. Ez a demó előkerülhetett volna egy fiókból is, amit 30 évvel ezelőtt kulcsra zártak. Hatalmas feeling, szórakoztató témák és egyszerű, élvezhető old school hangzás társítható hozzá. Waiting For The Drip című demójukat ITT érheted el.

Ian Paice
december 12.
Desszert Záróbál
december 17.
ExtremeNoiseFest 2021
december 18.