Mourn The Light
Suffer, Then We're Gone (2021)

Vannak kiadványok, melyekre időnként hiába várok, ám végül mégis célba érnek. Itt olyan zenekarok bemutatkozására gondolok, akik egy pofásabb demó, EP után csak az évek számolgatásának állnak neki, nem pedig az albumok készítésének. Tipikus példa erre a Brigantia és a Khthon zenekarok, de ide soroltam korábban a Convictiont, az Olórint és a Mourn The Light brigádokat is. Ez utóbbi három végre révbe ért és szépen el is kezdtek csorogni az anyagok, amik hallatán részben megérte várakozni, másrészt többet is vártam. A Conviction hozta azt a szürke, de hatásos vonaglást, amit elképzeltem, a Mourn The Ligth esetében azonban néha olyan érzésem támadt, mintha csak összelapátolták volna az EP-k dalait egy kiadásra és most kitolták volna nagylemezként. Erre maguk sem kívánnak különösebben cáfolni, hiszen egy dalnál még az is meg van jelölve, hogy melyik verzió került fel a korongra. A hangzás is hullámzó, a dalszerzés minősége is, de ettől függetlenül elmondhatjuk, hogy mindenképp be fog találni a kiadvány a doom rajongók körében, főleg azoknál, akik a heavy metal irányából közelítik meg a lassabb dalokat.

Na de ne a negatívumokkal kezdjünk, arra ráérünk még. Nem hinném, hogy sokan ismeritek a zenekart, így nem kerülöm ki a szokásos háttérinfókat sem. A Mourn The Light tehát heavy/doom metalban utazik és nemis olyan rég, 2017-ben alakult. Részemről a várakozást az End Of Times című, hangulatos, menetelős doom himnusz váltotta ki még az első EP idején, aminek megjelenésekor már bőszen nyilatkozta a banda, hogy jöhet a nagylemez. Persze ennek ezt szépen keresztülhúzták a különféle tagcserék és a járvány időszaka is. Készült itt single, split és újabb single, de a stúdiófelvételek csak ígérgetésnek tűntek a zenekar facebook oldalán. Konkrétan magam is meglepődtem, amikor a promós ládámban landolt a kész, mutatós borító mögé csomagolt Suffer, Then We’re Gone című korong az Argonauta Records jóvoltából, akik még az igazolást sem nagyon híresztelték (kb. a lemezzel együtt kaptam a hírlevelet is). Úgy néz ki tehát, hogy a felállás is stabilizálódott az elmúlt időszakban, ami igencsak örvendetes. Természetesen Andrew Stachelek frontvonalban maradása a legfontosabb, mivel a műfajhoz tökéletes hanggal megáldott énekesről van szó, aki ugyan még tud hova fejlődni, de meg is van hozzá a képessége, alapja. A csapat valamiért fontosnak tartja, hogy minimális mennyiségben jelenjen meg mellette az extrémebb vokál is (tényleg pár sorról beszélünk), ezt korábban a nagyszerű atmoszférikus black metalt játszó Dzö-nga zenekar énekese szolgáltatta, most azonban az alapító gitárosra, Dwayne Eldredge-re szállt e nemes feladat. Újabb igazolás mellette Kieran Beaty másodgitáros, valamint a komplett ritmusszekció. Kyle Hebner dobos az Ice Giant nevű formációból szivárgott át ide 2019-ben, Bill Herrick basszer pedig a Feed The Beast nevű groove metal zenekarból. Azt kell mondjam, jobb helyet nem is találhattak volna maguknak, mert azonnal megtalálták a nekik való feladatokat: egyszerű, de hatásos dob és a műfajt jellemző kalandosabb, jól hallható basszusjáték.Minden adott tehát egy jó doom lemezhez, gondolhatnánk, pusztán már a dalszerzés az, amin állhat vagy bukhat a dolog. No ez az, ahol nem éreztem teljesen a “nagylemezt” írunk hozzáálllást.

Egész hangulatosan indul az album például az igencsak hosszúra nyúló When The Fear Subsides című dallal, de annak ellenére, hogy nagyszerű énekhangot hallhatunk benne, valahogy ismerősnek tűnik minden egyes mozzanata. Van itt hatalmas riff a Candlemass árnyékából, a dallamok pedig a jóval ismeretlenebb, de higgyétek el igencsak frankó Faith zenekarra emlékeztettek. A másodikként felcsendülő, valóban heavy metalos tempót diktáló I Bare The Scars már sokkal meggyőzőbbre sikerült, lévén mivel tényleg új dalról van szó. Itt a dallamok megjegyezhetőségével akadnak problémák, de ez már a kukacosság részemről. Igazából a Take Your Pain Away esetében éreztem úgy először, hogy helyben vagyunk, mivel itt már amerikai doomot kezdtek el játszani az amerikaiak. Beszivárgó blues, southern alapok és merészebb riffek jellemzik a tételt, ami nem mellesleg slágeres, kórussal megtámogatott refrénnel is rendelkezik. Az utána érkező End Of Timesről már írtam, alapvetően ez a dal keltette fel az érdeklődésemet a zenekar iránt és pont azért működik nagyszerűen, amiért az előbb dicsért Take Your Pain Away.

Kifejezetetten érdekesre sikerült a címadó tétel, ahol megjelenik az említett extrém vokál is, miközben alapvetően egy epikusabb felfogású, kilenc perces szerzeményben gondolkodik a zenekar. Nem egyszerű tétel, úgyhogy jól is esik után a könnyed lüktetésű Refuse To Fall és a Progeny Of Pain. Ez utóbbin érződik, hogy van még hova fejlődni az ének területén is, mivel egy epikusabb, mélyebb érzelmeket követelő dal már nem igazán jön össze maradéktalanul. A lemezt záró Wisdom Bestowed oda kanyarodik vissza, ahonnan elindultunk: egy kicsit kölcsönvesz mindenhonnan, jó érzékkel. Nálam ezek után szerepel még egy bónusz tétel, ami ismét egy régi dal újrázása: a Blink Of An Eye feljavított verzióját hallgathatjuk meg. Ez régen sem volt rossz dal, most is jólesik végighallgatni.

Összefoglalásként tehát egy korrekt, hangulatos anyagot tudok ajánlani nektek, ami azért nem vetekszik olyan csapatokkal, mint például az Argus, Magic Circle, Sinister Realm, Stone Magnum, de simán elfér mellettük a polcon. Remélhetőleg a folytatásra nem kell ennyit várni és egy kicsivel egységesebb lemezt sikerül készíteni, mert az már előkelőbb helyre is kerülhet. A képesség, tudás továbbra is adott, de a néhány nap múlva megjelenő Bottomlessel nem feltétlenül veszi fel a versenyt, ha már bemutatkozásról van szó…