Mulla
هل تحتاج إلى [EP] (2020)

Átjárja a titokzatosság a jelen recenzióm tárgyát képező bandát. A 2020 óta aktív Mulla eredetileg úgy hirdette magát, hogy egy Irakból származó black metal formáció, akiknek női frontemberük van. Akik ismerik a Seeds of Iblisst, azoknak nem lesz akkora eget verő újdonság ez a felállás, de mégis azért nem egy mindennapi dologról beszélhetünk. Egy idő után aztán kezdett némelyeknek gyanússá válni az esetlen, kicsit gépies arab megnevezése az albumoknak. Mindezek után az volt a mantra, hogy már Franciaországban székelnek és elhagyták Irakot, de ez mégsem igazán magyarázat minderre. Shahram és Shukri képei is plagizálás gyanújába keveredett…szóval megy a szappanopera rendesen. Annyi mindenesetre biztosnak tűnik, hogy csak ők ketten alkotják a Mullat. Mindezek ellenére szerintem fontos az általuk elénk tárt üzenet és a kiadványaik témájául szolgáltatott világ is megérdemli a figyelmet. Akár Billy csinálja azt valahol Alabamában, vagy Abdul Bagdad utcáiról. Persze a hitelességnek nem tesznek jót az ilyen dolgok, de a nők ottani helyzetére való figyelemfelkeltés és a társadalomkritika nagyon is helyénvaló. Pláne ha az egy olyan világról szól, ahol a nyilvános megkövezés és kézlevágás a mindennapok része. Ezeknek a társadalmi, faji és vallási feszültségeknek persze megvannak az ősi gyökerei, amire csak ráfejeltek az I. világháború után a nyugati hatalmak által vonalzóval húzott határok. Fittyet hányva mindarra, hogy az milyen jövőt fog hozni a térségre. A Mulla ezt a hosszú generációk óta tartó gyötrelmet tárja elénk, a nyers és atmoszférikus black metal segítségével.

A هل تحتاج إلى a második a Mulla kiadványai közül, ennek megfelelően kellően nyers és ösztönös zene kerül terítékre általa. A kezdeti lendület mindig érezhető a korai kiadványokban, ezért is szeretem a bandák életművét a elejétől kezdve végigzongorázni. Két dal és kicsivel több mint 26 percnyi black metal vár ránk, ahol Shahram fogja adni a hangját bátor üzeneteiknek, illetve a gitár és basszus fronton is őt kell keresnünk. Shukri mindehhez adja az ütemet és a gitárban is besegít.

A الطريق إلى السعادة küld minket ebbe a valós veszélyekkel teli titokzatos világba. Az egyszerű ember fia, ha közel-keleti bandát hallgat, akkor rögtön várná a sivatagi homokkal érkező motívumokat, dallamokat, amik elvarázsolnak és megigéznek. Akárcsak a homok, ami kavarog a szélben beszippantjuk és hamarosan megtelik vele a tüdőnk, ugyanis ezek a megoldások, dalfelépítések nagyon hamar elcsépeltté válhatnak. Itt szó sincs ilyenről, a Mulla kifejezetten európai stílusú, másodhullámos black metalt játszik, mégpedig a nyersebb és hangulatosabb fajtából. A lo-fi hangzás garantált, de mégsem beszélhetünk demo minőségről. A vékony láncfűrészre hajazó gitár és a kissé tompa dob együttese nagyon is jól hallható. Na persze azt azért ne várjuk el, hogy első hallásra minden egyes akkordot lefogunk tudni kottázni, de nyers black metalhoz képest kifejezetten tiszta a hangzás. A károgás ismét a skandináv félszigetre kalauzol minket, száraz és megvető hörghuruttal támad a Mulla. A dalszerkezet pedig az atmoszférikus black metal irányába terelnek minket. Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem a természetjáró atmoblack az, amit a Mulla elénk tár. A hossz ellenére karcos és minden szépségtől mentes zenét hallhatunk. Hosszú és nagyrészt hipnotikusnak mondható dalfelépítések a jellemzők, amiket simán eltudnák képzelni egy skandináv csapattól, hozzá illő harci festéssel a pofájukon.

Azonban itt nem erről van szó (elvileg). Shahram és Shukri olyan zenét játszik, amelyik kifejezetten a nyugati világ terméke és ezen ők nem is változtattak semmit. Ez is egyfajta üzenet, csak dekódolni kell egy kicsit. Egy olyasfajta muzsikát játszanak ők, amiért abban a térségben kivégzés várna rájuk. Sőt, akadnak olyan példák is, ahol maga a zenehallgatás is főbenjáró bűn (Afganisztán, helló). Ők mégis ezt választották fegyverüknek és használják is mindaz ellen, ami ellen ők lázadnak. Nem hajlandóak megízesíteni keleti dallamokkal, hárem hölgyekként tekeredő akkordok, csodalámpás motívumok is kíméljék őket. Ezáltal lázadnak az ellen a kultúra ellen, ami őket legalább annyira megveti, mint ők azt. A خلال الشفق ott folytatja, ahol abbahagytuk. A Transylvanian Hungert megidéző monoton, jéghideg gitárfutamok és élettelenül kopogó blast beatek végigkísérnek minket a lemez végéig. A lassabb részekre jellemző, szintén minimalista dobjáték stabil és nem akar főszereplője lenni a lemeznek.

Törések és lelassulások visznek minimális változatosságot az összképbe, amik mindig figyelemfelkeltőre sikerülnek. A dal közepén található leállás, ahol csak mi maradunk és a süvítő szél kifejezetten dermesztőre sikerült. Az utána következő, kísérteties dallamok pedig már szinte hátborzongatóan hatásosra sikerültek, nagy kedvencemmé vált ez a rész. Nincsenek persze ezek a riffek a norvég legendák színvonalán, nem is vártam el tőlük, hogy őszinte legyek. Azok olyan magasságok, amikre nagyon kevesen vállalkoztak és még kevesebben is érték el. Mégsem érdemes leírni a هل تحتاج إلى-t, mivel egy nagyon színvonalas és kifejezetten hipnotikus lemeze ez a Mullanak. Nem voltak ismeretlenek számomra ez előtt sem a kiadványaik, érdemes belemerülni ezekbe…van már egy pár. Fiatal banda ellenére nem vesztegetik az idejüket, ha jön az ihlet, akkor ők alkotnak, és nem is ez lesz az utolsó, hogy hallotok róluk. Folytatása következik….

Lubomyr Melnyk
február 04.