2020 első felében, sőt a második jelentős részében is a sarokban kuporogtam és sűrűn hulló könnyekkel sirattam az idei funeral doom metal termést. Kifejezetten kedvelem ezt a műfajt, mert minden másnál személyesebb és nagyobb élményt nyújt egy-egy anyag felfedezése, főleg, ha az minőséget képvisel. Ezt külön érdemes megemlíteni: szerintem a minőségi zenekarok, a tűrhető zenekarok és a legalja kísérletek aránya ezen a vonalon a legjobb. Gondoljunk csak bele, minden jó black metal zenekarra jut vagy 100 borzalom, minden erős death anyagra 200 teljesen felesleges rettenet (ízlés szerint a stílusok felcserélhetők, de akkor sem lesz jobb a helyzet)… Ebben a szűk rétegben azonban van egy-két vezérfonal, amit követőik legtöbbször nem majmolnak, hanem iránytűként használnak és könnyedén tudnak valami sajátos arculatot kialakítani maguknak. Ott van az Evoken és a végtelen ridegség, az Esoteric és a gyakran mentális problémákig kúszó pszichedelikus hatás, az Ahab és az óceánok mélyének végtelen magánya, a Skepticism teljes lemondása minden élőről és jóról… Mindez olyan formában zenébe öntve, hogy ezeket az érzéseket képesek közvetíteni. A megfelelő pillanatban egy szakadékot nyitnak meg alattunk, amit csak az tud igazán élvezni, aki gondolkodás nélkül beleugrik és elveszik a tudatalattijának sötétjében…
Tehát szűkösen indult ez az év, azonban a vége felé közeledve immár a harmadik olyan első lemezes produkcióba futok bele, ami képes életben tartani bennem a reményt. Bár a megjelenési dátumokat figyelembe véve lehet, hogy csak én nem vettem róluk tudomást a nyár folyamán… Na szóval, a Felgrave, Atramentus lemezek után itt a My Death Belongs To You, ami multifunkcionalitását tekintve nem kisebb ember munkája, mint Bornyhake, aki idén már villantott egyet a Borgne új lemezén is. Számtalan kitűnő projektje közül azonban eddig nem igazán találkozhattunk doom metallal, leginkább az indusztriális, kísérletezős black metal albumok környékén szoktunk összefutni a nevével. Kivételnek talán a szintén zseniális Diurnal számít, de ott is jóval több a fekete fém, mint a jelen korong esetében. Akinek kimaradt, pótoljon, mert cikket érdemelne…
Tehát Bornyhake teljesen új oldalát ismerhetjük meg most, amiről maga is úgy nyilatkozott, hogy az életében előforduló kilátástalanság és a szomorú események legjobb feldolgozási módját találta meg ebben a formában. Ez pedig nem más, mint a ténylegesen klasszikusnak nevezhető funeral doom a maga végtelenül lassú tempójával, hangulatfokozó elemeivel. Vastag gitárhang, nyomasztó billentyűk és súlyosan lecsapó, minden ütéssel jelentőséget követelő dobok jellemzik a The World Seems To Be Fadingot ennek megfelelően, amit elnyújtott, szőrszálállogató hörgés kísér végig. Egy Bell Witch-hez képest még így is lazul kicsit a gyeplő és akadnak már-már gyorsabb témák (amolyan death/doom sebességre gondoljunk), de többségében megkapjuk azt a teret, amiben lubickolhatunk. Az albumon akadnak tiszta énekes részek is, de ezek többnyire suttogások, halk mormogások és narrációk szintjén merülnek ki. Gyakran akkor találkozunk velük, amikor a zene teljesen minimálra kapcsol: csak az ütős hangszert és némi morajlást kapunk mellé. A nagy ürességben azért kapaszkodók, dallamok is kaptak helyet, ami kifejezetten meglepett Bornyhake eddigi munkássága alapján, hiszen a legtöbb black metal projektje érzelemmentesen szakítja le a fejünket, itt viszont meg-meg kondul az érzelmek harangja. Egyértelmű tehát, hogy személye vonatkozása van az anyagnak, ráadásul akárcsak a már említett idei korongok, ez is hosszú ideje készül, formálódik, ami meg is hallatszik a minőségén.
Műfajához illően kezdi a dalok sorát a The Morning After Death rögtön belecsapva a minimalista elképzelések sűrűjébe. 11 perc, vánszorgó léptekkel és ráérős építkezéssel. Ez utóbbi egész jól működik: fokozatosan lep el minket a sötétség. A Tomorrow Is The Last Day sem könnyebben emészthető, azonban a több billentyűnek köszönhetően megjelenik egy hangulati enyhítést hozó, emelkedettebb hangulat. A dalban akad pár érdekesebb hang, amiből jó lett volna többet kapni. A Mon Tombeau lett a kedvenc, mivel az egyszerűséget itt sikerült a legjobban kombinálni a nagyszerűséggel. Erőteljes dob, finom akusztika és rövid, de annál ütősebb dallamos részek jellemzik. A Your Dark Embrace a maga 9 és fél percével a legrövidebb szerzemény, kicsivel szellősebb is, valamint ismét megjelenik az epikusabb vonala a műfajnak. Nincs is más hátra utána, mint a zárás: a címadó The World Seems To Be Fading, ami maga a siralomvölgy 13 percével és a kiadvány legbánatosabb témáival.
A finom zongorás betétek, kétségeket és misztikumot korbácsoló apró hangok árulkodnak a tapasztalt zeneszerző meglétéről, azonban egy dolgot nem tudtam teljes egészében felfedezni a végeredményen.Ez pedig nem más, mint a már emlegetett saját hang. A My Death Belongs To You nem másol vagy lop, csupán a meglévő eszköztárat használja valamivel kevesebb merészséggel, mint egy jártasabb zenekar. A közel 50 perces játékidő alatt a már említett zongora-narráció-hörgés háromszögön túl nem igazán tudunk túllendülni, még ha önmagukban a tételek igenis jóra sikerültek. Megjelenik a monotónia és az önismétlés, velük együtt pedig a legtöbb hallgatóban az unalom is. Ettől függetlenül az album több, mint bíztató kezdet a projektet illetően, aminek ha lesz folytatása, arra biztosan kíváncsi leszek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
