Nawaharjan

Lokabrenna (2020)

Ősi germán pogányság lengyel és görög zenei kapcsolatokkal fűszerezve: így tudnám a legegyszerűbben összerántani egy mondatba azt, amit az ismeretlen tagok képviselnek a szintén ismeretlensébe burkolódzó ideje létező Nawaharjan csapatát illetően. A műfaj ezek után már könnyen kitalálható: misztikus köpönyegbe tekert, mégis ízig-vérig karcos black metal. Hónapok óta ízlelgetem, hol könnyedén befogadom, hol pedig azonnal elutasítom a korábban a Fémjelzés keretében felfedezett kiadványt, de hogy muszáj írnom róla pár sort, az már első hallgatás után bizonyossá vált bennem. Ugyan az arctalan előadók, homályba rejtett információk mára már kezdenek sablonossá válni ebben a műfajban, van valami, ami kevésbé tud megkopni a külsőségek bármilyen változása mellett, az pedig maga a zene, mint produktum. Ha csak ezt lebeg a szemünk előtt, akkor a Nawaharjan kiadványát oda tehetjük bátran a Mgla és Watain gyűjteményünk közé átkötő lemeznek. A görögöket sem véletlenül említettem meg a nyitó mondatban, mivel a rájuk jellemző ritualisztikus hangulatnak sem leszünk híján, ha feltesszük ezt a fekete korongot. 

Kezdetben igyekeztem utánajárni, hogy miféle istenségek és elképzelések, ideológiák húzódnak meg a zenekar mögött, de ebből csak az derült ki számomra, hogy egy többek által is gyakorolt, kereszténység előtti időkből származó mitológiai egyveleget tartanak szem előtt, amely tagadja a kozmikus léptékű entitások létezését. Ugyanakkor élteti a mágiát és a Földön élő, élt erőket. A srácok a mitológia kevésbé ismert, valóban csak nyomokban fennmaradt ősi világába ásták bele magukat, nem pedig a fényes páncélokkal, kalapácslóbálással foglalkozó vonalba. Az ő világukban a természetfeletti kíméletlen, csupasz és kiszámíthatatlan, ami egyszerre képes életet adni, de ugyanúgy kíméletlenül eltiposni, ha ahhoz van kedve. Ezeket az erőket félni és tisztelni kell, mint például a többször is előkerülő Lokit. Mindebből pedig annyit profitáltam, hogy a megfelelő képeket társítottam a végeredményhez. Ugyan a zenekar nem hirdeti magát a tagokat figyelembe véve, de részletes leírásokat találhatunk néhány dalukhoz, amiben például megemlítik, hogy közel nyolc évet ölelt fel a háttérkutatás a szövegek és a téma megalkotásához. A dalok egy olyan több elemből álló rituálét foglalnak magukba, melyek felnyitják a testet és a végén a hatalmasságok előtt csupszon feltálalják a lelket, hogy azok ítéletet mondhassanak felette. Sokak szerint ez a “megvilágosodás”, a tökéletes lelki egyensúly elérésének őskori módja, melynek lépései a mai pszichológiában is fellelhetők a misztikum és mágia eltávolítása után. Maga a lemezborító is szimbolikus jelleggel bír: Sinmara mellkasára kilenc lánccal rögzítették a megtisztulást jelképező lángoló kardot. A megszerzéséhez 9 folyamaton kell átesni, melyek egy-egy zárat nyitnak…

No nézzük, miről is van szó. A Nawaharjan első lépésként a pofánkba robban, agresszív, narratív jellegű szövegelésével és írtózatosan sötét hangzásával. A gitárok hol kapaszkodót adnak, hol belsüllyednek a fekete masszába, a dob pedig megállíthatatlanul vonszol minket előre minden egyes ütéssel. Mindez egy három perces nyitány folyamán, ahol már megkapjuk a bólogatásra való ingerlést, az elmélyülésre való lehetőséget, esetleg az egérutat, ha menekülni szeretnénk, mert ennél könnyebb szerzeménnyel már nem találkozunk az egyébként hosszú, majd egy órás pokoljárás során. Hiába kezd például a Maino valamivel barátságosabb témákkal, a dal végére a zene a vokállal együtt válik tapintható őrületté. Erős kezdés ez, de igazán a jóval hosszabb Skuwwe szippantott be teljes egészében a vívódások folyamatába. Skandaz hatására. Rég hallottam ennyire nyers és brutális vokált black metal lemezen. Szűk teret jár be a harag és gyűlölet között, de mindezt olyan meggyőzően, hogy egy pillanatra sem kételkedhetünk abban, ő minket is bevonva, ténylegesen felkeresi a poklot. Gyors indulás, majd súlyos, egyre lassabb és vészjóslóbb menetelés jellemzi a tételt, nyakat szorongató baljóslatú, gitárhangokkal, melyeket szépen egymásra pakoltak. A levegő forr, izzik egészen a tétel háromnegyed részéig, amikor egy végső kiáltás után úgy örülünk meg egy rövid, de rendkívül hatásos dallamnak és gitárszólónak, mint egy kulacs víznek a sivatagban. Epikus hangulat lesz urrá a dalon, viszont ez nem diadalittas, vagy hősi, sokkal inkább egyfajta sötét melankólia, ami tökéletes megalapozója a folytatásnak. Az Ūtfurskō robbanásokkal tűzdelt és törzsi dobokkal felvértezett tétele ugyanis egyetlen témára épül fel a háttérben, ami bőven kölcsönöz neki meditatív jelleget. 

Újabb menekülési útvonalhoz érkezünk: a Sunjo ismét dallamokat szállít nekünk. Azért természetesen ne számítsunk virágszedéshez alkalmatos háttérzenére, pusztán belengetett foszlányokra, amik akkora kontraszttal bírnak, mintha az örök sötétségben százévente fél percre kisütne a nap. Skandaz ezúttal köpköd és újjal mutogat, az öklét rázza felénk és egy akkora csúcspontot kerít a dalnak csupán az énekkel, hogy letettem tőle a hajamat. Persze az érdem nem csak az ővé, hiszen egy ponton rásegít M. is a Chaos Invocation soraiból… Ha létezik black metal sláger, akkor ebben az évben eddig ez a szerzemény viszi nálam ezt a címet. A Thwerhanassuz egy kicsit le is vezeti a felgyülemlett energiákat, ismét a monotóniának áldoz, míg az Umbibrautiniz első percében megilyesztett, hogy vége a csodának. Megvolt az esélye a tíz perc feletti tételnek, hogy a zenekar az önismétlés útjára téved vele, de hamarosan ez a dal is elkezdte saját eszmefuttatását. Van benne néhány rész, ahol megszűnik a folytogatás, a vad dobolás és csak egyetlen gitár és egy mezei dobhang marad, ez a puritánság nagyon jól szolgálja az ősiség hangulatának megteremtését, hiszen amíg ők egy vallás múltjában vájkálnak, mi a black metal forrásából kortyolhatunk párat. A Thrawo című dalt a tördelt, pánikba esett énekhang tudja kiemelni a sorból, de bevallom őszintén, hogy itt a 6 perces folyamatos tempó nekem már kicsit sok volt. Nem lassabb a záró Hradjungo sem, de messzemenően izgalmasabb témákat hoz és méltó befejező akkordja ennek a kiadványnak. 

Huh, volt mit kiírnom magamból, de van is mit hallgatni. Sok apró mozzanat, érzelmi hullámvasút és rejtett finomság van ebben a meglepően kimunkált albumban. Kár, hogy 9 zár őrzi azonban ezeket a láncokat, mert én hétnél már bőven átszellemültem. Ugyanakkor talán a Thrawo az egyetlen szerzemény, amit kevésbé éreztem erősnek. Komoly falat tehát a Lokabrenna, aminek nem lehet bármikor nekiugrani, de ha jó pillanatot fogtok ki magatoknak, akkor egy nagyon egyedi élményben lehet részetek. 

augusztus 07.,
augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,