Nazareth
Loud 'n' Proud

(Union Square Music • 1973)
Winci
2020. november 2.
2
Pontszám
10

Naz’-fanatikusoknak és -tól, továbbá azoknak,
akik nem ismerik, de ideje megismerniük.

Azt olvastam Az Újságban, hogy a finn rockzenét (lehet, hogy metalzenét említett) az Amorphis helyezte fel a szcéna zenei térképére. Nos, több Amorphis-album birtoklójaként és rendszeres hallgatójaként minden tiszteletem a zenekaré, ám amennyiben ez a rockzenére vonatkozik, úgy ezzel az állítással hadd vitatkozzam. Nem említeném, Sibelius eleve mekkora hatással volt és van az epikus skandináv (és azon belül finn) zenére (ismét azon belül, a metalra) – tehát nem említnemém…, de az első átütő finn sikert a nemzetközi rockzenében a Hanoi Rocks érte el. Sokan ismerhetik a Creedence Up around the Bend„-jét az ő előadásukban (aki nem, hát annak itt az ideje, hogy csengőghangnak állítsa be, nagyon hatásos szól egy fontos megbeszélés közepén!). A a New York Dolls glamjét David Bowie pszichedelikus zenéjével, illetve a Ramones gúnyosan fricskás könnyed rock’n’roll-jával ötvöző, számos listás és nem-bilbórdlistás dalával igazán ős hard rockot játszó finn zenekar egy időben uralta a rockzenét. A sikereik csúcsán a Mötley Crüe-vel együtt és párhuzamosan folytatott élethabzsoló ámokfutások végül – ha jól számolom – 8 album után vezetett a(z első) szétváláshoz. Ekkor, 1989-ben Michael Monroe, kiadta zseniális második albumát a Not Fakin’ It-et. Ami aztán minden, ami egy zenei hitvallást jól leír. A ’89-’93 között egy tornádó sebességével változó (újra)feltalált zenei stílusok között még a grunge előtt (hogy a fiatalabbak is kapaszkodót kapjanak), de a speed/thrash után egy őrületes glam áradatot követően már nem művin megtépett színes rongyokba, hanem a Guns ’N Roses valóban koszos gatyáiba öltözött bandák közt Monroe még mindig irányídó és üde színfolt volt. Említett lemeze egy néhány hónappal később (bár követő évben) jelent meg, amikor pl. a szerénytelen nevű House of Lords supergroup első korongja. Akkor, amikor az AOR/aréna rock, magára találva ismét hömpölyögtetni kezdte súlyos billentyűszőnyegeit, mialatt az erősen életszagú rocknrollá módosult csillogó glam képviselői ruhát és sminket váltottak. Ebben az időben azonban egy zenerajongó baráti társaság még képes volt megvenni majdnem az összes mérvadó havi megjelenést, így Monroe Mester lemeze elég fényt kapott a továbblépéshez. Külön ívet adott a lemeznek, hogy az akkor éppen befutó Guns Axel Rose-a is énekelhetett a korábbi idollal egy dalban.

Michael Monroe – Not Fakin’ It (Nazareth Cover)

A korong sodró lendületű címadó nótája azonban nem saját, és ezzel ismét egy újabb kört hajtunk a rockzene körbejáró szerencsekerekén. Szokás említeni, hogy a skót Nazareth az egyik legsikeresebb feldolgozás-zenekar. Ez két irányban is igaz. Legyen így: a Hair of the Dog (ezt gyakorlatilag még csak hárfán nem dolgozták fel) , vagy pl. a Britny Fox által is feldolgozott másik himnikus daluk (a felkutatása zenei házifeladat) valóban nagyon ütős, mint ahogy a Naz’ által előadott, nekik tulajdonított számos feldolgozás is méltán tették híressé Dumfermline-i négyest. De a Loud ’N’ Proud-on 1973-ban megjelent Not Fakin’ It önnön jogán egy kortalan és szertelen rock’n’roll őrület. Ismét hivatkozom Az Újságra, amiben egy interjúalany a Naz’-t a „szegény ember Deep Purple-je”-ként aposztrofálta. Nos ebben van valami, mivel a Naz’ a Blackmore/Lord-féle hangszeres virtuozitás helyett igazi hangulatfestőként írt és adott elő dalokat, néha (mily’ eretnekség) több dalban szólók nélkül.

Nazareth – Not Faking It (Loud ‘n’ Proud)

Dan McCafferty ekkor már javában dörzspapírt reggelizett (több évvel megelőzve Udot), évente két lemezen – ezt az akkor még semmihez sem fogható károgást fura módon épp a skandináv black/death/doom színtér alkalmazta védjegyként évtizedekkel később (tán nem is tudták). A dal egy egyszerű ars poetica, a szakipari zsoldosok bármely okból „kiemelkedő” (híres és hírhedt) alakjainak megidézésével. McCafferty gyilkos hangja éppen ezért említheti a munkájukat a feladatköri leírásuknak megfelelően ellátó személyek sorában Hasfelmetsző Jacket, vagy FBI-besúgókat, Kennedy feltételezett gyilkosát, de a világunkra hatást gyakorló pozitív személyeket is, mint James Joyce-t és Jézust (így, egymás után), ellenpontként Billy-t a Kölyköt és Dick Tracy-t… Mígnem a költő elmondja magáról, hogy ő szerény, és nem áltatja magát ilyen hírnévvel, mert ő csak egy rock’n’roll énekes. Akkor, amikor a Guns ’N Roses, az LA Guns, az Almighty, a Circus of Power…, a maguk keresetlen (néha: ál)egyszerűségével… éjjelente órákon át nyomhatták a jóízűen és lelkesítően büdös köpök-rád-te-megállapodott-társadalom rock’n’roll-t egy világméretű kereskedelmi TV-csatorna erre szakosodott műsorában (volt ilyen?!)…, nos akkor az eredetihez képest majd’ két évtizeddel későbbi(!) Monroe-feldolgozás igazán …eredeti.

A lemez számos egyéb dala is az utca szavával szól, mint pl., a Not Fakin’ It-et követő „Vedd az adást” (…és kopj le a csajomról), nyilvánvalóan valós és elemi életérzést közvetítő üzenete. Kiválóan illeszkedik a dalok sorába az örökzöld témaként a tinédzser lázadás (Little Feat-feldolgozás), amit a korongon még egy Joni Mitchell– és egy Bob Dylan-dal is követ, pepitában saját számokkal. Mindet áthatja ugyanaz a lendület, ugyanaz a lelkesedés, ami arra ösztönözte a maga idején rendkívül népszerű, máig alkotó zenekart, hogy minden évben 1, de akár 2 albumot is kiadjanak 1971-től 1989-ig. Ám a „Not Fakin It” kimagaslik az albumról, nem véletlen, hogy címadó dalként tért vissza a finn rockenroller lemezén. Bevallom, a Naz’ az egyik kedvenc zenekarom.

https://www.youtube.com/playlist?list=PL8a8cutYP7fq1khQb1Rinn24vM6kRdyf8

Jóllehet, ez a cikk végülis egy dal ajánlója, magas pontszámmal ajánlom a „Loud ‘n’ Proud” albumot bárkinek, aki most ismrekedne vele, méghozzá a link-en beszúrt 2010-es, kiváló hangzású és tartalmú remastered változatát.

Nazareth – Not Fakin’ It – avagy erősen szubjektív zenei ajánló (2 komment)

  • boymester boymester szerint:

    Jó írás elsőre, az biztos. Végre más is akad, aki kedveli a régi hard rockot rajtam kívül:) Bár nekem kifejezetten kedvenc nincs a Sabbathon túl (persze a DP és a Zep is alap, pár Uriah Heep lemez, meg sok ismeretlen cucc…) Viszont imádok elveszni a 70-es évek undergroundjában is, ami legalább akkora élvezet, mint napjaink zenéi!

    • Winci Winci szerint:

      Köszönöm, biztatásnak veszem. Örülök, ha tetszik, illetve ha bárkinek felketi az érdeklődését és így rákattint pl. a két idézett klipre, aztán még tovább és tovább megy az erdetek kutatásában. Azt hiszem, elfér a Fémforgács palettáján ilyen is.