Necrophagous
In Chaos Ascend (2022)

Sokat segítenek az cikkírásban az előzetes ismeretek és a könnyen beszerezhető információk, amik higgyétek el, néhány száz recenzió után már nagyon könnyen ragadnak az emberre. Itt van például a semmiből előkerült svéd Necrophagous zenekar, ami old school death metalban utazik és elég volt pár pillantást vetnem a tagok múltjára azt illetően, hogy milyen elvárásokkal üljek neki az anyag meghallgatásának, befogadásának. A legfontosabb talán az, hogy a trióként működő csapat mindhárom tagja megjárta a műfajban valódi veteránnak számító Entrails-t, ahol minden mozzanatát és jellegzetességét kitanulhatták a lassan időtlenné váló halálfémnek. A legtapasztaltabb motorosnak Joakim Svensson tekinthető, aki számtalan posztot betöltött a nagyobb nevű zenekarban, majd magával ragadva két fiatalabb tagot létrehozta saját hordáját. Svensson nem mondható unatkozó embernek, hiszen jelenleg is számtalan produkcióban vállal aktív szerepet (Birdflesh, Poltergeist, Skogen, Divelry). Énekes-gitáros posztra Tommy Carlsson tűnt a legalkalmasabbnak (Istapp, Visceral Bleeding, Nepharitus), a dobok mögé pedig Martin Michaelssont ültették (Istapp, Nivlhel, Unchained, Framtyr).

Van tehát tapasztalat és átfedés bőven, a black, grind és a dicső múltba nyúló Entrails vonal pedig igazán extrém kalandokkal kecsegtette a pofás borítónak köszönhetően is kiéheztetett hallójárataimat. A rövid, torz hangokat közvetítő bevezetés után aztán érkeznek is szép számmal a remekbe szabott riffek és aprítások, melyek hallgatása közben akárcsak egy játékgép képernyőjén suhannak el a szemem előtt a különböző zenekarnevek (Cannibal Corpse, Deicide, Morbid Angel, Suffocation). Ez az állapot azonban pont annyira hízelgő és szerencsés egy csapatra nézve, mint amilyen veszélyes az egyéniség oldaláról tekintve. A Necrophagous ugyanis ez utóbbiból nincs különösebben ellátva annak ellenére, hogy minden dalába sikerült olyan momentumot csempésznie, amire képtelenség nem hatalmasakat bólintani, vagy elégedetten csettinteni. A hatást leginkább Martinnak tulajdonítom a gitárok mellett, mivel agresszív kitörése, pörgetései folyamatosan pumpálják belénk az adrenalint, az energiát pedig a lassabb részek is képesek továbbadni ütésről ütésre. A hangzás számomra kicsit steril, vegytiszta, ami elviselt volna némi mocskot, de ez igazán egyéni ízlés kérdése, mert egyébként nagyot képes szólni a korong. A könnyen érthető, üvöltés-hörgés keverék ugyan szintén a lincselés hangulatát hordozza magában, valahogy nem tudott több dalon keresztül meggyőző módon hatni és egy idő után elkezdtem unalmasnak találni. 5-6 szerzemény után a 11 dalos anyag már amúgy is kezdi felemészteni az eszköztárát.

Nem nehézkes dolog egyébként végighallgatni a lemezt 45 perc közeli játékidejével, mivel sok kapaszkodót nyújt számunkra, ha pusztán a robbanásokba és aprításokba kapaszkodunk, ugyanakkor megfelelő hangulat híján pillanatok alatt háttérzene funkcióba süllyedhet a produkció. A minőség folyamatos, ugyanakkor annyira átlagos, hogy nehéz lenne akár egyetlen dalcímet is megjegyezni.

Az In Chaos Ascend véleményem szerint tökéletes példázata annak, amikor egy csapat különösebb sajátosság nélkül, puszta meggyőződésből és hangszeres tudásból próbál meg sikert kovácsolni. Ez az anyag megfelelő lesz azok számára, akik első death metal lemezeik közt helyezik fel a polcukra, viszont a rutinosabb rókák ennél izgalmasabb porfogók esetében is meggondolják a vásárlás lehetőségét.


Ecdysis Summer Tour
augusztus 16.