Necroplanet
Negative Space

(Zenekar • 2022)
boymester
2023. január 7.
0
Pontszám
9

Egykori kollégám, barátom, viribusunitis vevő volt a hirtelen agymenéseimre, mint például amikor egy héten át hoztunk cikkeket old school death metal bandákról, melyekhez ő valami remek underground demót dobott kiegészítésként. Néha elképzelésem se volt róla, hogy ezeket honnan bányászta elő (volt, ahol a nézettség nem érte el a 100-at a videómegosztón). Ebben nagyon hasonlít a „fiatalságra”, akit jelenleg Crissz93 testesít meg az oldalon. Mivel az underground kisördög nem alszik még bennem, így őt kértem fel egy újabb csínyre, ezúttal az elkerülhetetlen vég és a kevésbé gusztusos feltámadás jegyében. Egy hét temetői hangulatot hozok nektek, ő pedig feltámaszt minket valami jó kis zombis demóval!

A végzet jellegzetes tulajdonsága, hogy lehetőség szerint keveset gondolunk rá életünk során, pedig tisztában vagyunk az eljövetelével. Pont ezért rengeteg elmélet, elképzelés társul hozzá és mindig is foglalkoztatni fog minket, hogy mi lehet „odaát”. A legijesztőbb ezek közül természetesen a semmi, a végtelen sötétség megélése. Félelmetes érzés az emberi halandóság, de van még egy, ami ehhez mérhető, az pedig a jelentéktelenség. Belegondolni, hogy egy csillag születésének melléktermékén utazunk, fizikai felépítésünkből kiindulva gyakorlatilag röghöz kötve egy teljes mértékben felfoghatatlan méretű univerzumban. Lehetetlen távolságok, lekűzdhetetlen akadályok tornyosulnak elénk még akkor is, ha a távcsövekbe nézve a legcsodálatosabb dolgokat láthatjuk, amelyeket a természet létrehozott. A Föld tehát jelen tudásunk szerint maga az élet, az emberiség bölcsője és nagy valószínűség szerint a sírhelye is egyben. Igen, filozófiával folytatjuk sorozatunkat életről, halálról, teljes elszigeteltségről és reménytelenségről. Ennek aláfestő zenéje a fekete fémet is előszeretettel magába olvasztó Necroplanet, valamint bemutatkozó anyaguk, a Negative Space.

A lemezért két ember tehető felelőssé: az egyik Aki McCullough (A Constant Knowledge Of Death, Demise Of Itylus, Dreamwell), aki hölgy létére az amerikai hardcore/sludge vonal igen impozáns szereplője és a multihangszeres Mike Snow (Apricitas, Seas Of Winter, The Love Team). Utóbbi a kísérletezősebb fekete fém közegében érzi otthonosan magát, de a lassulások ellen sincs kifogása (saját stoner/doom projektjéből kiindulva). Ennek megfelelően a zene mesteri ötvözetét képzi a szikár, rideg riffeknek és a black metalnak, melynek legfontosabb célja az elidegenítés, a tehetetlenség érzékeltetése. Az embert lényegtelen apróságként, melléktermékként mutatják be a hatalmas világegyetemben, akinek voltaképp nem sok ráhatása van saját kozmikus kilátásaira.

Legfontosabb eszközük az egyébként fogós témák, bólogatós menetelések mellett a nagyszerű hangzás, ami természetesen szinte spontán jött létre. Mike elmondása szerint egyszerre lépett a lehető legtöbb pedálra, hogy kíméletlen masszát, drone jellegű pendítéseket hozzon létre és amit hallott, az azonnal meg is tetszett neki. Mi sem panaszkodhatunk erre a módszerre, hiszen az első hangtól az utolsóig a kietlen Hold egy fagyos kráterében találjuk magunkat bármiféle légzőberendezés nélkül, orra bukva öreg kísérőnk mérgező porába. A szövegek és az ének, a dalírás Aki érdeme. Érződik személyes vonzalma a témához, hiszen minden sikolya valahonnan mélyről, belső indíttatásból születik teljes hitelességgel. Pont ezért a duónak nincs szüksége végeláthatatlan szerzeményekre, órás játékidőre azért, hogy a kívánt hatást elérje. Az összen 42 perces anyagon szépen oszlanak el a 6 perc környéki tételek (pontosan 7), melyek közül csak a disszonáns zúgásból álló rövid nyitány, a Dead Planet lóg ki, valamint a monumentális pusztítást hozó Terminal Entropy, amellyel véget ér ez a lázálommal kecsegtető utazás.

A rövidsége ellenére ráadásul koncept albummal van dolgunk, aminek sztorija nagyon egyszerű, ugyanakkor elgondolkodtató és hatásos. A narratíva egy ismeretlen létformából ered, aki felfedez a Naprendszerben egy bolygót (nagy eséllyel a Földet), ahol egykor élet lehetett. Ezt azonban csak romok és maradványok jelzik számára. Útja során talál egy különleges növényt, melynek elfogyasztása után transzba esik és átéli nemcsak az egykor itt létező civilizáció születését, bukását, de magának a bolygónak a tragédiáját is, miszerint az emberiség koporsójává vált.

A rövid közjáték után a Birth Of Isolation kezdi meg a történet mesélését igazán hatásos módon, támaszkodva az eddig felsorolt erényekre. Címének megfelelően azonnal idegennek érzünk minden hangot, melyekkel kifejezetten jól meg lehet dolgozni egy izmosabb hangrendszert is. Nem érdemes spórolnunk a munícióval ezen a téren, mivel a meditatív jelleget igazán kidomborítja a megfelelő hangerő. Igaz ez a rá következő címadó tételre is, ami szinte egyenes ágon halad tovább. Az Echoes of Sentience azt is megmutatja, hogyan lehet még zajosabb, egyben még elvontabb ez a receptúra. A Cosmic Starvation a depresszív black metalt teszi meg fő inspirációnak furcsa dallamos gitárjával és jóval élesebb, harsányabb vokáljával, a Becoming Omniscience pedig egy vendégénekessel (Keziah Staska a Dreamwell projektből), egy kaotikusabb témával és egy pszichedelikus közjátékkal kényeztet minket. A már említett záró monstrumot pedig külön kiemelném, mivel talán a legjobb dal a viszonylag egységes színvonalú albumon, néhány felhasznált hangjával pedig szépen keretbe zárja magát a történetet is. A Negative Space persze magánkiadásban jelent meg, de meghallgathatjátok a duó bandcamp oldalán is.

És akkor jöjjön egy újabb demó…

Újra megszólalnak a síron túli hangok, pulzust adnak a holtak rég elüszkösödött vénáinak. Az Internal Decay egy viszonylag frissen kihantolt hulla, de nagyon mélyről érkezik hozzánk, egyenesen Chicago városából. Gyomorból feljövő halálhörgések ébresztik fel társait és nem is marad el a hatás. Húsos, cupákos és zsíros a gitárhangzása, akárcsak az agyak, amiket elfog lakmározni. A dobgép kezdetleges és kissé olcsó érzete remekül hozza a C kategóriás horrorok hangulatvilágát. Rövid, de finom és velős…akárcsak a csontjaink.