Carcass – Heartwork – avagy elszakadás a gyökerektől


25 éve ezen a napon jelent meg a brit extrém metalos Carcass negyedik, a zenekar történetében, amolyan „zenei” fordulást hozó Heartwork albuma. A Parr Street Studios-ban rögzített album az Earache Records gondozásában, borítóján a híres svájci látnok-képzőművész H.R. Giger Life Support 1993″ ipari szobrával, mely a valóságos értelmezését vizionálja.
 

A Carcass-t az 1990-es években (és máig is) az angol extrém metal színtér, azon belül is death/grind metal egyik kiemelkedő zenekaraként tartják számon. Korábbi Reek Of Putrefaction (1988), Symphonies Of Sickness (1989), valamint Necroticism: Descanting The Insalubrious (1991) albumaik hatalmas népszerűségnek örvendtek. Orvosi szakkifejezésekkel telezsúfolt beteges szövegviláguk az akkori korban újdonságként és némileg szélsőségesen is hatottak. Zenéjük is kommerszebb, és radikálisabb lett az akkor ismert old-school death metallal szemben. Jeff Walker basszus gitáros-énekes erről egykor így beszélt: „A death metal tulajdonképpen a heavy metal egy extrémebb formája. Olyan, mint klasszikus metal, tele harmóniákkal és dallamokkal, ezek azonban egyszerűen eltűntek nálunk az agresszív grindcore megjelenésével.


És valami ilyesmi történt a csapat 1993-ban megjelent Heartwork albumán is, csak épp itt visszafelé fordultak meg a dolgok. A korábbi belezős grindcore helyett egy polírozottabb, melodikusabb death metalt hallunk tőlük, amolyan úttörőjeként a svéd melo-death vonalnak. Elmaradt a brutális hangzás, helyette jöttek a dallamok, a kidolgozottabb heavy metal dallamok.

A Heartwork a Carcass eddigi legagresszívebb, de leginkább befogadható albuma is egyben. Szerintem nem volt olyan hatalmas ez a váltás, hiszen már az előző lemezen sem ugyanazt játszottuk, amit az előző kettőn. Egyre jobb zenészek lettünk, megtanultunk jobb és jobb dalokat írni, és most már azt is tudjuk, mitől szól jól egy lemez. Tudjuk, hogyan lehet elérni, hogy minden hangszer élesen, jól elkülöníthetően szóljon, de ugyanakkor nem úgy akartunk továbblépni, hogy nem adjuk fel önmagunkat. Egyszerűen csak több hagyományos rock elemet építettünk a dalokba. Korábban elegendő volt számunkra, ha szimplán durva és brutális zenét játszunk, de ma már az a cél, hogy a durvaság megőrzése mellett egyre jobb dalokat írjunk. Az első lemezünk idején tizennyolc éves voltam, és azóta elég sokat fejlődtem, akárcsak a többiek. Senki sem játszhatja ugyanazt éveken át.” – Jeff Walker.


A lemez „radikális” változása sok Carcass rajongót elfordított maga mellől. Nem csak zeneileg, de a lemez szöveg világában is változások mentek végben. Finomabb, hétköznapibb, elgondolkodtatóbb lett. Ez mind érezhető már az albumnyitó Buried Dreams és Carnal Forge melodikusabb, groove-centrikusabb vonalán, amit a No Love Lost daluk erős death/doom balladája követ. A címadó dal és az őt követő Embodiment, This Mortal Coil, Arbeit Macht Fleisch is szintén jócskán elszakad a korai vonaltól, igaz az erős death gyökereiket megtartották. Az album befejez részéhez tartozó Blind Blind the Blind egy hatalmas technikai vonalat hoz, a Doctrinal Expletives és a Death Certificate pedig a ’80-as évek vissza a gyökerekhez megoldásain alapszik.

A gitárszólók dallamosságával teli album mára már természetesen minden metal rajongónak alap mű. De tény, hogy a Heartwork-on mesterien összegyúrt death metal durvaságának és a tradicionális heavy metal riffeinek köszönhetően valami egyedien új született. És az is tény, hogy a lemez felvétele után Michael Amott gitáros elhagyta a zenekart és megalapította a Spiritual Beggars-t. Bill Steer basszusgitáros pedig Firebird nevű retro-rockos bandájával dolgozgatott.