A Nibiru egy olasz tribal, blackened, sludge, drone entitás, akik megfeketedett neo-hallucinogén zenéjükkel az ősi szférákba, szellemsíkokba ragadják ki a hétköznapi ember tudatát. A 2012-ben alakult trió eddig öt sajátos mágikus nyelvén megszólaló okkult behatású lemezt adott ki a ’80-as évek sötét post-dark hullámának (Fields Of The Nephilim, Virgin Prunes, Christian Death) képviselőinek eszmeiségeivel, valamint olyan kortárs zenekarok párhuzamaival, mint az Oranssi Pazuzu, Shining, Xasthur, vagy mint, az iparias poszt-apokaliptikus zajkeltő MZ.412.
Zenéjük rendhagyó módon meditatívnak is nevezhető, hiszen mélyreható természeti hangjaikkal éteri és transzcendentális élményekkel is szolgálnak. Igaz ezeknek a befogadásához nem csak füleinket, de lelkünket is megfelelő erőkkel, vagy inkább pszichiátriai érzékenységgel kell feltölteni. Na de lássuk a frissiben megjelent Panspermia albumuk 66 perces, négy hosszú tételre engedett komor légköri masszáját, melyek az előbb említett érzékenység mellett jócskán megadják a lelki fájdalom érzetét is.
Földöntúli pszichedelikus utazásunkat az Alkaest 21 és félperces nyomasztó zajok és mormolások galaxisában kezdjük meg, ami kísértetiesen hasonlít a Carl McCoy nevével fémjelzett Nefilim projekt ZOON albumának Still Life / Xodus nyitásához. Monumentális dalukban egyfajta kohóként olvasztják egybe az ős káoszból fakadó post-punk rock és a rituális black metal mélyörvényű harmóniát, amivel egy bizarr képvilágú természetfeletti területre viszik hallgatójának lelkét. Erre a bizarr látványt elénk táró tájra rácsodálkozó gyermeteglelkünket csak még jobban megsanyargat az ezután érkező egy perc híján hasonló hosszúsággal bíró Aqua Solis ridegsége. Ebben a tételükben a tiszta, elementáris zaj apokalipszise, az ezotéria psziché rituáléja ölt testet, mely egy meglehetősen hosszú és primitív utat kínál fájdalomküszöbünk valós megismeréséig. Mint egy túlvilági fenyegetően hullámzó tenger, úgy hömpölyögnek füleinkbe az egymáson csikorgó, sikoltóan fémes drone hangok, melyekből néha kiszűrődik egy-egy tibeti hangtál, harang eltévedt foszlánya, amik egyben jelzőbójaként is szolgálnak eltévedt és leginkább megtépett lelkünknek.
A ’80-as évek poszt hullámain imbolygó Efflatus primitív hangulata ellenére szinte felüdülésként hat az előbbi szörnyszülött tételük fájdalmas sikolyai után. Bő negyed órás tételük egy őskori sámánikus imához hasonlítható leginkább. A dobok törzsi lüktetése, a kántálás és a tisztább ének váltakozása, a melankolikus tempókból reflexszerűen kitörő düh egy igazi (neo) mániákus extázissal szolgál, ami állatias ösztöneinket könnyen a hatalma állá tudja keríteni. Ezekre csak rá erősít a torz természeti képekből fogant záró Kteis komorsága, amiben egy őskori fekete atmoszféra elevenedik meg újabb kántálások, mormolások és egyéb rituálék hangképeiben.
A Panspermia káoszból káoszt teremt és ezt az őskáoszt az album egész 66 percében fent is tartja. A lemez rituális hangképei 2017-es Qaal Babalon albumukon megkezdett spirituális utazásuk – amely egy nehéz átalakulást kínál, mind a szellemnek, mind a léleknek – utolsó darabjaként szolgálnak. Az album négy tétele egy-egy újabb lépés tűrőképességünk és önmagunk határainak megismerése felé. Bár kétlem, hogy ez által jutnánk el a nirvánába. Az én tűrőképességem határai a lemez kétszeri meghallgatásig tartott… Nem tagadom, mind két alkalommal Aqua Solis zajmonstrumuk után majdhogynem feladtam a lemez további hallgatására tett céljaimat. De mégis győzött a szenvedésre vágyó kíváncsiságom. Ami után csak azt mondhatom: Tegyétek próbára magatokat!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
