A Nocturnal Depression-ről már többször volt szó a Fémforgácson, legutóbbi lemezükről tavaly emlékeztem meg. A franciák névválasztása remekül sikerült, az éjszakai depresszió kifejezés hűen tükrözi a teljes életművet. Az életművet, mely kiadványok tucatját rejti. A depresszív black metal az egyik legnehezebb műfaj a fekete fém alirányzatain belül, melynek egy még szélsőségesebb oldalhajtása a suicidal black metal. A francia duó a teljes munkásságát az öngyilkosság témakörére építette fel. Akinek még nem volt elég 2020-ból, bátran olvasson tovább, a gyengébb lelkületűek viszont ugorhatnak egy vidámabb lemezre.
A Soundtrack For a Suicide: Opus II a Herr Suizid hangszeres és Lord Lokhraed énekes alkotta szövetség második nagylemeze volt, mely először 2007-ben jelent meg. Ugyanezzel a címmel, alcím nélkül 2005-ben készült egy demó, mely szintén közel egy órányi terjedelemben tartalmazott három saját szerzeményt és egy Nargaroth, illetve Forgotten Tomb feldolgozást. A szóban forgó második rész pedig már hivatalos kiadványként jelenhetett meg CD, valamint kazetta formátumokon. A lemezt egy évtizeddel később, 2017 folyamán a Sun & Moon Records egy új borítóképpel, digipak formátumban tette elérhetővé. A maga idején mindhárom kiadás más-más borítóval jelent meg. Az eredeti CD verzió frontja a bal alkarját épp átmetsző hölgy fotójával, illetve a kazetta képe az átlőtt koponyájú alakkal azt gondolom, nem igényelnek semmiféle kommentárt. Az újrakiadás borítója ellenben nem ilyen egyértelmű állásfoglalás, a homályos, sejtelmes festmény a szobabelsővel, melyen egy elmosódott nőalak mellett egy lőfegyver látható, nagyobb képzelőerőt enged a hallgatónak. A kép a sötét árnyalataival akár egy XVI. századi németalföldi festő alkotása is lehetne.
A hanganyag az első részhez hasonlóan ezúttal is öt tételből áll, melyeket a franciák újfent közel egy órányi terjedelemben vezetnek elő. Az újrakiadás nem tartalmazza a dalszövegeket, az értelmezést a zenekar és a kiadó a befogadóra bízta. Némi utánajárással az internet különféle bugyraiban persze megtalálhatók Lord Lokhraed gondolatai. Az Anthem to Self-Destruction szövegei inkább csak vázlatok, afféle gondolatfoszlányok. Ellenben a záró Hear My Voice… Kiss Yourself nem köntörfalaz, amiket Lokhraed itt papírra vetetett, azok a sorok magas fokú mazochizmusról, öngyűlöletről adnak tanúbizonyságot. A zene pedig ezekhez a gondolatokhoz asszisztál. Nem ismerem a zenekar összes lemezét, így a hangulatok változásáról az összes megjelenés tükrében nem tudok objektív képet adni. Az azonban feltűnt, hogy a legutóbbi korongon már pislákolt némi fény az alagút végén, ha más nem, legalább a borító és a booklet képei rejtettek magukban árnyalatnyi szépséget. A Soundtrack For a Suicide: Opus II esetében még nem volt semmiféle reménysugár, ez a vég zenéje, a saját mulandóságába beletörődő, azt kívánó lélek muzsikája. A lemez középpontjában tehát az egyén és annak személyes tragédiája, elkerülhetetlen végzete áll. Nincs általános üzenete, minden rezdülése annak a pillanatnak a határmezsgyéjén mozog, amikor egyetlen mozdulaton múlik, hogy a lélek a fény vagy a sötétség felé indul-e tovább.
A Soundtrack For a Suicide: Opus II-t önmagában zeneként értékelni elhibázott vállalkozás, ebben az esetben nincs helye felemlegetni a hangzást, a felvétel minőségét, vagy akár a technikai hátteret. A black metal ezen alirányzata végképp nem ezekről szól, jelen esetben egyetlen közös cél lebeghet az alkotó és a befogadó előtt, ez pedig a kívánt hangulat, atmoszféra elérése. Ha nem lenne paradoxon, írhatnám akár azt is, hogy hangszerekkel előadott ambient az, amit a franciák megalkottak. Nehéz, embert próbáló lemez, mely talán jobb is, ha nem enged magához túlságosan közel.
(Andris)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Meglehetősen alapos írás, ami arra késztetett, hogy ne csak beleolvassak, de tényleg kíváncsi is legyek, mi lehet súlyosabb, mint a társadalmakat zúzó 2020. év. Ez a zene tényleg az. A leírás nagyon találó, és lám, nem csak a stílus értőit ösztönzte hallgatásra. Tudom, hogy ez biztos nem lesz a kedvencem (a valós és mély depressziója miatt sem), az ilyen ajánlók után bátrabban merek a számomra szélsőséges stílusokba belehallgatni.