Nocturnal Depression
Soundtrack For a Suicide: Opus II

(Sun & Moon Records • 2017)
Armand
2021. január 2.
1
Pontszám
9

A Nocturnal Depression-ről már többször volt szó a Fémforgácson, legutóbbi lemezükről tavaly emlékeztem meg. A franciák névválasztása remekül sikerült, az éjszakai depresszió kifejezés hűen tükrözi a teljes életművet. Az életművet, mely kiadványok tucatját rejti. A depresszív black metal az egyik legnehezebb műfaj a fekete fém alirányzatain belül, melynek egy még szélsőségesebb oldalhajtása a suicidal black metal. A francia duó a teljes munkásságát az öngyilkosság témakörére építette fel. Akinek még nem volt elég 2020-ból, bátran olvasson tovább, a gyengébb lelkületűek viszont ugorhatnak egy vidámabb lemezre.

A Soundtrack For a Suicide: Opus II a Herr Suizid hangszeres és Lord Lokhraed énekes alkotta szövetség második nagylemeze volt, mely először 2007-ben jelent meg. Ugyanezzel a címmel, alcím nélkül 2005-ben készült egy demó, mely szintén közel egy órányi terjedelemben tartalmazott három saját szerzeményt és egy Nargaroth, illetve Forgotten Tomb feldolgozást. A szóban forgó második rész pedig már hivatalos kiadványként jelenhetett meg CD, valamint kazetta formátumokon. A lemezt egy évtizeddel később, 2017 folyamán a Sun & Moon Records egy új borítóképpel, digipak formátumban tette elérhetővé. A maga idején mindhárom kiadás más-más borítóval jelent meg. Az eredeti CD verzió frontja a bal alkarját épp átmetsző hölgy fotójával, illetve a kazetta képe az átlőtt koponyájú alakkal azt gondolom, nem igényelnek semmiféle kommentárt. Az újrakiadás borítója ellenben nem ilyen egyértelmű állásfoglalás, a homályos, sejtelmes festmény a szobabelsővel, melyen egy elmosódott nőalak mellett egy lőfegyver látható, nagyobb képzelőerőt enged a hallgatónak. A kép a sötét árnyalataival akár egy XVI. századi németalföldi festő alkotása is lehetne. 

https://youtu.be/sZiOgKA6nes

A hanganyag az első részhez hasonlóan ezúttal is öt tételből áll, melyeket a franciák újfent közel egy órányi terjedelemben vezetnek elő. Az újrakiadás nem tartalmazza a dalszövegeket, az értelmezést a zenekar és a kiadó a befogadóra bízta. Némi utánajárással az internet különféle bugyraiban persze megtalálhatók Lord Lokhraed gondolatai. Az Anthem to Self-Destruction szövegei inkább csak vázlatok, afféle gondolatfoszlányok.  Ellenben a záró Hear My Voice… Kiss Yourself nem köntörfalaz, amiket Lokhraed itt papírra vetetett, azok a sorok magas fokú mazochizmusról, öngyűlöletről adnak tanúbizonyságot. A zene pedig ezekhez a gondolatokhoz asszisztál. Nem ismerem a zenekar összes lemezét, így a hangulatok változásáról az összes megjelenés tükrében nem tudok objektív képet adni. Az azonban feltűnt, hogy a legutóbbi korongon már pislákolt némi fény az alagút végén, ha más nem, legalább a borító és a booklet képei rejtettek magukban árnyalatnyi szépséget. A Soundtrack For a Suicide: Opus II esetében még nem volt semmiféle reménysugár, ez a vég zenéje, a saját mulandóságába beletörődő, azt kívánó lélek muzsikája. A lemez középpontjában tehát az egyén és annak személyes tragédiája, elkerülhetetlen végzete áll. Nincs általános üzenete, minden rezdülése annak a pillanatnak a határmezsgyéjén mozog, amikor egyetlen mozdulaton múlik, hogy a lélek a fény vagy a sötétség felé indul-e tovább.

A Soundtrack For a Suicide: Opus II-t önmagában zeneként értékelni elhibázott vállalkozás, ebben az esetben nincs helye felemlegetni a hangzást, a felvétel minőségét, vagy akár a technikai hátteret. A black metal ezen alirányzata végképp nem ezekről szól, jelen esetben egyetlen közös cél lebeghet az alkotó  és a befogadó előtt, ez pedig a kívánt hangulat, atmoszféra elérése. Ha nem lenne paradoxon, írhatnám akár azt is, hogy hangszerekkel előadott ambient az, amit a franciák megalkottak. Nehéz, embert próbáló lemez, mely talán jobb is, ha nem enged magához túlságosan közel.

(Andris)

Nocturnal Depression – Soundtrack For a Suicide: Opus II (2017) (1 komment)

  • Winci Winci szerint:

    Meglehetősen alapos írás, ami arra késztetett, hogy ne csak beleolvassak, de tényleg kíváncsi is legyek, mi lehet súlyosabb, mint a társadalmakat zúzó 2020. év. Ez a zene tényleg az. A leírás nagyon találó, és lám, nem csak a stílus értőit ösztönzte hallgatásra. Tudom, hogy ez biztos nem lesz a kedvencem (a valós és mély depressziója miatt sem), az ilyen ajánlók után bátrabban merek a számomra szélsőséges stílusokba belehallgatni.

Hell Vill #19 Hell Vill #19
június 13.
Bring Me the Horizon Bring Me the Horizon
június 16.
Hatebreed, Crowbar Hatebreed, Crowbar
június 17.