Nordligblåst
Light That Is Called Darkness

(Careless Records • 2019)
boymester
2021. április 18.
0
Pontszám
4.5

Egészen különleges élmény tud lenni egy-egy, korábban sosem hallott, ismert zenekar felfedezése és kifejezetten örömteli, amikor rájössz, hogy az adott csapatnak nem egy, hanem számtalan lemezéről csúsztál már le, amit érdemes szép sorban pótolnod. Bizony, a nagy dömpingben simán el lehet csúszni az év legjobb lemezei mellett is a legnagyobb figyelem ellenére. Szerencsére mindez az orosz Nordligblåst esetében nem áll fenn, mivel a jelen tárgyalt lemezen túl csak egy korábbi anyaguk van és a Light That Is Called Darkness alapján egy cseppet sem vagyok rá kíváncsi. Pedig érdekes koncepciót lebegtet meg az album a hallgatóság előtt: a tipikus orosz életérzést kívánja házasítani a 90-es évek norvég black metal vonalával. A gond igazából az, hogy ebből a leírt szövegen kívül mást nem igazán tapasztalhatunk meg a közel egy órás lemezen. A tartalom köszönőviszonyban sincs a mutatós borítóval és a bizalomgerjesztő promóciós képekkel, de különösebben a hangzásnak sem sikerült felnőni a feladathoz, amit a zenekar célként kitűzött maga elé. A sound ugyanis kásásnak kásás, de nem a rideg necro vonalat, inkább a kevés pénzből olcsó kategóriát erősíti. Azért teljesen nem kell leírni a Light That Is Called Darknesst, de számtalan alternatívát kínál a black metal műfaj a tartalmasabb időtöltésre. 

Első körben nézzük tehát a hosszúságot: szinte minden tételből perceket lehetne lefaragni, mivel unásig ismételt sablonokat durrogtatnak. Ennek legékesebb példája a nyitó My Darkness több, mint nyolc perce, aminek folyamán tényleg a túlélésre kell játszanunk. Az alapvetően misztikus hangokkal induló tétel még sokat ígér, hogy aztán egyetlen középtempós hangra ráállva hosszú perceken át ugyanazt kelljen hallgatnunk. A debütáláshoz képest két fősre zsugorodott formációt itt Imperius és Vargulfr alkotja, előbbi a dalszerzés, vokál, gitár és dobhangokért felelős, míg utóbbi pusztán a basszusért. Nem is csoda az egyszerűség, de valljuk be, egyszemélyes projektektől is hallottunk már izgalmasabb anyagokat még akkor is, ha azok a raw black irányából érkeztek. Imperius hangja rideg és ijesztő, viszont amikor 4-5 percen keresztül hallhatjuk folyamatosan egysíkú károgását, már kevésbé vágyunk a fagyos erdők mélyére. Középtempóval megy tovább a Black Wings is, ahol a azért akad egy jobb gitártéma, ami végigkísér minket közel öt percen át. Ehhez képest kifejezetten megváltást jelentett a harmadik dal, amit Occultism Viribus Obnoxias címmel láttak el. Itt valahogy összeállt az atmoszféra, a szerzemény második felében pedig nagyobb hangsúlyt kapott a népies jelleg, ami egyfajta epikusságot is adott neki. Meglepő módon több téma és melódia is előtört zenészeink lelkéből, ami azért a folytatást illetően is reményekkel kezdett el kecsegtetni. A rövid Peak azonban visszatér az idegesítő kategóriába, megalkotva a középszerűség, a tucat tökéletes mintaképét, vagy még annál gyengébbet. Ezek után ismét felfigyelhettem a Winter Night letisztultabb hangjaira, ahol ismét előbújt az igencsak félénk dalszerzői véna. A projekten érződik a tisztelet, a hitelesség és az akarat, de mindez nem képes pótolni magát a zenét.

Az a durva, hogy itt, a lemez első felének végén ki is merültem minden mondandómból. Ezek után vagy 35 percnyi egybefolyó, karcos reszelés vár ránk a középtempótól néha-néha eltávolodva az egyre idegesítőbbé váló énekkel karöltve. Nem egyszer álltam neki ennek az albumnak, hogy tisztességgel végighallgassam, de bevallom, a második felét csak egyszer vettem elő. Lehet ítélkezni, de csak miután meghallgattátok ezt a finom kiadványt….

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.