Obsidian Sea
Pathos (2022)

Sokszor hallottuk már az útkereső kifejezést zenekarral és albumokkal kapcsolatban is. Furcsa módon ez nem volt jellemző a bolgár Obsidian Sea zenekarra, mert ők egy az egyben megtalálták maguknak azt a közeget egy gyors váltás után, ami igazán fekszik nekik minden szempontból. A 2009-ben indult zenekar kiadott két egészen korrekt epikus vizeken utazó doom metal lemezt, ahol mindig egy hajszálnyira voltak attól, hogy igazán jót alkossanak. Minden adott volt, de a hangulat, az énekhang nem igazán stimmelt az összképet nézve. Amit a legjobban hiányoltam a Between Two Deserts és Dreams, Illusions, Obsessions albumokról, azok az igazán fogós, a stílusra jellemző refrének, markáns megoldások voltak. Aztán 2019-ben jött a meglepetés: a csapat felfedezte magának a műfaj gyökereit és visszaugrottak egészen a 70-es évekig. A retro közeg hihetetlenül passzolt a hagyományos doom köntös mellé, de ami ennél is jobban meggyőzött, hogy a Strangers címmel kiadott produkciójuk gyakorlatilag egy slágergyűjteményként funkcionált számomra. A lemez boncolgatásánál le is írtam, hogy egy igazán egyedi keveréket alkottak meg a modernebb metal, valamint a régmúlt heavy pscyh irányzat vegyítésével. Mondhatnánk rá okosan, hogy afféle proto-doom a végeredmény, de akkor puszta időutazóknak kellene őket lejegyezni, miközben a korszak hangulatát, megoldásait nem csak felidézik, hanem sajátjukként használják.

Mivel az év végi listámon megkérdőjelezhetetlen helye volt a Strangersnek, így nagyon megörültem, hogy a csapat elküldte nekem a folytatásban érkező Pathos című anyagot, amit természetesen jó pár napja emésztgetek. Elsőre kijelenthetem, hogy egy jó anyagról van szó, ami valamilyen szinten követi elődjét, de hangulatát, célját és körülményeit tekintve azért történtek változások. Például a korábbi rövid és hosszú tételek most meglehetősen közel kerültek egymáshoz: átlagosan 5-6 perces dalok sorakoznak a hajszálnyival kiadósabb 40 perc alatt. Talán ennek az egyenletesebb elosztásnak köszönhető, hogy bár a valóságban alig egy perccel időigényesebb a Pathos, mégis jóval hosszabbnak tűnik. Amire persze kíváncsi voltam, az a fülbemászó slágeresség, aminek szintén búcsút kell intenünk az album tekintetében, viszont mégsem estem kétségbe ennek felismerése után. A Pathos ugyanis komolyabb, borongósabb lemez szeretne lenni, amihez nem illenek annyira a frissebb szerzemények. Ennek oka igazán egyszerű: a dalok ezúttal az elszigeteltségben születtek, így maradéktalanul beleivódtak azok a frusztrációk és önmarcangolások, amelyeket a négy fal között rekedt emberek átélhettek az elmúlt időszakban. Zenébe foglalták a csodák iránti, feleslegesnek minősülő vágyat, a folyamatos aggodalmat. Nem tudom, a zenészek mennyit találkozhattak fizikai valójukban a dalok születése közben, mert a lemez talán egyik legnagyobb erénye, hogy iszonyat módon egymásra vannak hangolva, a zenében mindenki él és lélegzik, megfelelő szerephez jut ott, ahol az a legjobban szükség van rá. Szinte már furcsa is, hogy összesen hárman vannak, mert a végeredmény jóval összetettebbnek, komplexebbnek hat. Anton a menet közben megérett énekhangjával, ötletes gitárjátékával már a nyitó Lament The Death Of Wonder kezdetén elemében van, félig akuszikus pengetései és a nyers hangok gyorsan megadják azt a furcsa retro-modern keveréket, amit már részletesebben kiveséztem. Nagyon jó lüktetésű dal, ráadásul folyamatosan alakul, változik, valódi ívet tud felmutatni játékideje alatt. A dal háromnegyedénél, ahol a gitárszóló szerepét átveszi a basszusgitár, hogy abból egy igazán erős kitörés szülessen, mindenképp megsüvegelendő. A The Long Drowning a Sabbath, valamint Uriah Heep gyökerekig nyúlik vissza, jóval lassabb, de kevésbé összetett tétel. Pillanatok alatt váltogat a könnyed akusztika és a súlyosabb hangok között, a kórusok bátrabb használata pedig az óhajtott slágeresség felé tesz néhány lépést. Még ennél is könnyebben emészthető az első közzétett dal, a Sisters, aminek vintage menetelése egész jó képet ad arról, miről is szól napjainkban az Obsidian Sea.

Jammelés szagú gitárnyúzás és a lemez leggyorsabb tempói váltogatják egymást a Mythos című dalban a lemez közepén, hogy aztán ismét a belsőségesebb hangulat követeljen helyet magának. Keményebb hangzással a The Revenants akár egy mai doom metal lemezen is elférne melankolikus dallamaival, kimért tempójával. Itt kérdőjeleződött meg bennem magának a lemez címének kettős jelentése (szenvedély és szenvedés is köthető hozzá), mert valamelyest vaskosabb stoner témák is megjelentek, amik sajnos kevésbé szórakoztattak. A nyitó dal és a Sisters mellett a harmadik legerősebb szerzemény a lemezen az I Love The Woods, ahol a tradiciókhoz és a lassúsághoz térünk vissza nagy hatékonysággal. A korongot a The Meaning Of Shadows zárja végül, ami ugyan nem gyorsítja fel a tempót, de közelebb áll a kezdetleges progresszív zenekarokhoz, mint a doomhoz. Komolyabb emlékeket nem sikerült okoznia bennem.

Sajnos felemás érzésekkel kellett búcsúznom a Pathos-tól, amelynek születési körülményeit, nehézségeit megértem, de ha mindezt valóban bele akarták tenni a zenébe, akkor bizony nem ártott volna több energiát adni a gitároknak és kicsit többször belengetni a súlyosabb megoldásokat. Hiányolom azt a kontrasztot, amit a dallamok és a kézzel fogható témák tudtak megteremteni a Strangers esetében. Rengeteg apró finomság, ötlet lapul most is a zenében, de ezeket nem tartja össze stabil kötőanyag. Nincs itt különösebb gond, csupán a dalok vesznek el a nagy összességben és bizony akadnak hullámvölgyek is az anyagon. Ettől függetlenül a retró kiadványok gyűjtőinek, kedvelőinek a Pathos instant vétel lehet.

Temple of Torment
december 02.