Ockultist
Festering Wounds (2020)

Hallottatok már a fura nevű svéd Ockultist zenekarról? Nem? Akkor ez így van rendjén, illetve csak volt, mert a Festering Wounds érdemes arra, hogy változtasson ezen a tényen. A 2013 óta létező, sludge/death/doom szentháromságot éltető második nagylemeze ugyanis igencsak betalált, úgyhogy nem is sajnálom tőle a hasábokat még akkor sem, ha egy tavalyi kiadványról van szó. A csapat négy főből áll, akik nem sok helyen fordultak még meg eddig, így bőven nevezhetjük őket fiataloknak. Egyedül Axel Ehrencrona énekes-gitáros lehet ismerős azok számára, akik létezni sem tudnának a szintén 2020-ban kiadott Urna nevű formáció eddigi egyetlen demója nélkül. Persze ezt poénnak szántam, de sosem lehet tudni. Az Ockultist is demókkal kezdte a pályafutását, méghozzá nem is túl maradandókkal, melyeket a 2017-es Present Day Neglect című bemutatkozás követett amatőr bájjal felvértezve, de érezhető javulással.

Ehhez képest hatalmas ugrás a Festering Wounds, ami egy igazán egyszerű, ugyanakkor mindenképp hatásos esszenciája a három vonalnak. A morbid énekhangokról, hörgésekről jellemzően Axel gondoskodik, de néha besegít neki a szintén gitáros Christopher Erixon is. Kettőjük játéka viszi leginkább előre a korongot is: a finom gitárjáték, a melankolikus lassulás és a kalapácsként lesújtó riffek tökéletes egyvelegét hozták össze a legpuritánabb módon. A zenekar persze nem lenne az igazi dobos nélkül, így nem hagyhatjuk ki Clarence Ström erőteljes ütéseit, a mélység igazi mibenlétét pedig nem fedezhetnénk fel Joachim Sandström magabiztos basszusa nélkül.

A zenekar második kiadványa tehát igencsak jóra sikerült. Sötét, baljós és mocskos, akárcsak a borítója. Műfajából adódóan nem árt az anyagnak a hangerő sem, hiszen a hörgéssel-kiabálással és időnként károgással megtoldott zene elsődleges célja az, hogy megrázzon tetőtől talpig. Középtempós, máskor még ennél is visszafogottabb bólogatás lesz a jutalmunk, bár a szomszédok nem feltéltenül fogják díjazni, hogy gitárhangra ugrálnak a tárgyaik a lakásukban. Ahogy már írtam, a zenekar eszköztára egyszerű, de abból kisajtolnak minden lehetőséget, hogy a modern sludge kis ékszereivé váljanak. A riffek hol gépiesen zakatolnak és tartanak minket folyamatosan feszült állapotban, hol fojtogatóvá válva keltik bennünk a kilátástalanság és elveszettség érzését, máskor meg csak simán bunkók és a mi jelentéktelenségünket emelik ki puszta létükkel. Ehhez összesen öt dalra van szüksége az Ockultistnak, valamivel 40 perc feletti játékidővel.

A dalok sorát a Vermin kezdi meg nyugtalanító hangjaival, azonban ez az a tétel, amiben bőven találhatunk kapaszkodót, hagyományos elemet, egyedül monotonitása képes maga alá gyűrni, temetni. Ehhez képest már jóval nehezebben adja magát az album leghosszabb szerzeményeAbysmal névvel. A 11 perces szörnyeteg gyakorlatilag ideje nagy részét azzal tölti, hogy felépítse az utolsó percekre tartogatott csavart, ami a depresszív hangulatból kirántva olyan energiákat szabadít fel, amikről lehet azt sem tudtuk, hogy léteznek. A szintén tekintélyes hosszúsággal rendelkező Lividity egyértelműen leteszi a voksát a kimért tempó mellett: itt működik igazán a death/doom hangulat, ami már a funeral doommal kacérkodik. A dal elején megismert, lesújtó riff folyamatosan visszatér a szerzemény során apró változtatásokkal. Igazán lehangoló és ugyanakkor szórakoztató minden pillanata.

A Ropes // Necks lép ki a zenekar saját maga épített skatulyából és mindössze öt perc alatt egy erős, néhol punkos, máskor skizofrén hangulatot árasztók. A torz hangok gyűjteményét végül a Left For Ted zárja, ami megfeketedett mivolta ellenére szintén nagy kedvenc lett a lemezről. Drone hangulat uralkodik benne, valamint néhány félelmes riff, minimális dallamvilággal. Szélsőséges muzsika kevésbé szélsőséges időkre, nehéz emészthetőséggel ám még annál is nehezebb, de működőképes témákkal. Ha nem ellenséged az egyszerűség, tényleg érdemes próbát tenni.