Octavision
Coexist

(Szerzői kiadás • 2020)
oldboy
2021. január 6.
0
Pontszám
9

Jelenleg úgy érzem, hogy a progresszív, vagy épp álprogresszív muzsikák életem végéig megmaradnak „szívem csücske” zenéknek. Nem érdekel, hogy valóban előremutató-e egy adott zenekar / album, vagy csupán a jól ismert paneleket, fordulatokat vetik be mesterfokon. Hogy az Octavision bemutatkozó korongja melyik kategóriába tartozik, az nem teljesen egyértelmű, bár úgy gondolom, hogy alapvetően a másodikba. Vagyis ők sem újítják meg a stílust, csupán a Coexist képében leszállítottak egy fantasztikus zsánerlemezt. Lenyűgözően technikás és precíz hangszeres megoldásokkal, de a hangulatot, érzelmeket sem nélkülözve. Nem tudom, hogy zenekarként, vagy csupán projektként érdemes tekinteni rájuk, azt majd a jövőben meglátjuk. Mindenesetre a formáció atyja, megálmodója, létrehozója az eddig számomra teljesen ismeretlen, örmény származású gitármágus, Hovak Alaverdyan méltán lehet büszke arra, amit kb. 10 éves kemény munkával, szervezéssel összehozott! Mert bár az Octavision nem tekinthető egyértelműen supergroupnak, mégis nem akárkiket sikerült maga mellé állítania Hovak Mesternek.

Mivel Billy Sheehan és Jeff Scott Soto is erősíti az Octavision legénységét, így adja magát a Sons of Apollo párhuzam. És valóban, a Coexisten az a fajta prog. metal hallható, amiben egykor a Dream Theater volt a legnagyobb király. A hét szerzeményt tartalmazó, 54 perces lemezen két dal kivételével a többi tétel instrumentális, szóval Soto itt nem kap akkora teret, mint az Apollo-ban. Viszont az ominózus két nótában király dallamokat hoz. Tehát Billy és Jeff a rock/metal körökben ismert arcok. Biztos van, akinek Roman Lomtadze dobos és a szintén örmény Ara Torosyan, vagyis Murzo neve is mond valamit, de nekem eddig nem sokat mondott egyiké sem. Az igazi nagyágyú mégsem Sheehan, vagy Soto, hanem Victor Wooten, aki napjaink egyik legismertebb, legelismertebb jazz basszusgitárosa. Ők ketten osztoznak Billy-vel a basszuson. Sheehan az 1, 2, 4, 6-os számokban, Wooten pedig értelemszerűen a 3, 5, 7-es track-ekben végez ujjgyakorlatokat. De ha már több örmény muzsikus is játszik a csapatban, beiktattak némi orientális ízt is a dalokba. Rögtön az első kompozícióban két és fél perc környékén fölhangzik a blul hangja. Ez egy fafúvós hangszer. Népi furulyára, sípra emlékeztető hangja van. A későbbiekben is föl-fölbukkan. Jelesül az ötödik és a hetedik szerzeményben. De ne szaladjunk előre, mert a Mindwar is annak ellenére, hogy éneket nem tartalmaz igen színes, változatos tétel. Hatalmasat muzsikál benne mindenki, Sheehan még egy pofás basszusszólót is megereszt.

A címadó Coexist viszont már éneket is tartalmaz. Nem is akármilyet! Soto orgánumát alapból csipázom, de itt a dallamokra, énektémákra is nagyon ráfeküdt. És a két vokális nóta szövegeit is ő írta természetesen. Kicsit sajnálom is, hogy csak két dalban hallható ének, mert Jeff szinte fogósabban énekel, mint a Sons of Apollo-ban. Az Apocalyptus-ban is emlékezetes dolgokat dalolászik. Ami viszont kicsit zavar, az a kórusok használata a Coexist-ben. A dalban, nem a komplett lemez tekintetében. Mert az instru tételekben van létjogosultsága ezeknek a Nevergreen-es, Matláry Mikis (enyhén „műmájer”) kórusoknak, de amikor Soto énekel, szerintem fölöslegesek. Az egyébként nyilvánvaló, hogy Hovak legnagyobb példaképe John Petrucci. Bicepsz méretben már túl is szárnyalta, szakállhosszúságban viszont még nem. 😀 Gitárjátékban pedig e teljesítménye alapján nagyjából egálban lehetnek.

A sok virtuóz hangszerakrobatizmus mellett azért akadnak hangulatos részek, vagy épp dalok is a lemezen. E tekintetben egyértelműen a Stormbringer viszi a prímet. Ebben még a csellót is csatasorba állítják.

A Three Lives volt egyébként az első szerzemény, amivel a nyilvánosság elé léptek, az még 2016-ban jött ki single-ként. Na, abban aztán van minden, Wooten is olyan bőgőszólót görget ki az ujjai közül, hogy a mezei hallgató csak hitetlenkedik, hogy „ilyet is lehet basszusgitárral”? A záró, megtévesztő, inverz (ha már a hétvégén megnéztem a Tenetet legalább ez a szó rámragadt) című So It Begins-ben pedig az általam kultivált slap technikával rittyent egy újabb perfekt szólót. Mondjuk e nóta dobos kezdése elég szemérmetlen módon idézi a DT Awake-jének nyitó nótáját, a 6:00-t. De ha már Wooten kapcsán megemlítettem a slap technikát, Sheehan az Apocalyptus-ban indítja be a tapping-malmot! Az a helyzet, hogy ezen a lemezen olyan szintű „over the top” muzsikálás folyik, ami nehezen űberelhető. De a legdurvább az, hogy a sok virga ellenére mégis megmarad a zeneiség. Néha talán öncélú a hangjegyhalmozás, de engem nem érdekel, most olyan hangulatban vagyok, hogy jólesik hallgatni ezeket a technikai erődemonstrációkat. Kíváncsi vagyok, hogy az elvileg még az idén megjelenő hármas Liquid Tension Experiment korong esetében is így fogok-e érezni!

Aki kedveli a fentebb említett csapatokat és még nem hallotta a Coexist-et, az tudja mi a dolga! A tavalyi esztendő egyik csúcsteljesítménye prog. metal fronton. Legalábbis szerintem. Mert gyanítom, hogy pl. Naga cimborám nem így gondolja… 😀