Tudom, tudom, vannak, akik sosem fogják megbocsájtani az Opeth-nek, vagyis inkább Mikael Åkerfeldt-nek, hogy legutóbbi három lemezéről száműzte a death metalos keménységet és a hörgést. Nos, számukra van egy rossz hírem. A szeptember 27-én a boltok polcaira került, sorrendben 13. Opeth nagylemez, az angol és svéd nyelven egyaránt elkészített In Cauda Venenum a Heritage-dzsel megkezdett úton halad tovább. Ergo, sem a halálmetál, sem Mikael pincemély hörgése nem tért vissza. És gyanítom már nem is fog soha. Bár, személy szerint arra sem gondoltam, hogy Nick Holmes újra elkezd hörögni, aztán az utolsó pár Paradise Lost, meg Bloodbath albumokkal jól rámcáfolt. Szóval, soha ne mondd, hogy soha! Mindenesetre nekem nem hiányzik az utóbbi Opeth korongokról az extrém vokál, pedig, mint ahogy már többször utaltam rá korábbi cikkeimben, számomra Åkerfeldt hörgése az etalon. Senki sem tud olyan mélyen, erőteljesen, kifejezően, jól artikuláltan hörögni, mint ő! De megértem, elfogadom, hogy valami oknál fogva ő már nem érez késztetést az extrémkedésre. Persze én amúgy is a klasszikus értelemben vett éneklést favorizálom, Mikael pedig szerintem egy nagyon jó énekes! És ezt újfent bizonyítja a friss opuszon. Sőt, hallani tőle egy-két olyan vokális megoldást, ami eddig nem volt jelen az eszköztárában. Magyarán, lemezről lemezre fejlődik mint énekes!
A nagyon látványos, King Diamond-os borítóba csomagolt, latin című In Cauda Venenum pedig minden szempontból méregerősre sikeredett! Úgy vélem, sokan ezt fogják az Opeth legjobb, a prog. rockos korszakukban írt lemezének tartani. A koncepciózus jellegű albumot az introként funkcionáló Garden of Earthly Delights nyitja. Ez egy olyan tétel, ami lehetne akár Vangelis, Jean-Michel Jarre, vagy épp Pink Floyd is. Tehát szintetizátorra, hangmintákra épülő, atmoszférateremtő prológus. A Dignity-vel aztán belecsapnak a húrokba és kapunk egy tipikusan kései Opeth-es, fület gyönyörködtetően dinamikus, természetes hangzásba pácolt progresszív rock nótát.
A tempós instrumentális kezdést követően érkeznek az akusztikus gitárok és Mikael éteri éneke. Martin Axenrot is csodát művel az ütős hangszerek mögött! Külön öröm számomra, hogy nála sem merül ki a dobolás a dobszerkó csépelésében, hanem sok, ritkán használt ütőhangszert is csatasorba állít! A lágy ének után a főnök keményebb vokalizálásba kezd, és 5:02 körül megereszt egy már-már hörgést! A Heart in Hand lüktetése valami zseniális, Joakim Svalberg is fantasztikusan adagolja a billentyűs színesítést. Mikael meg milyen íveket énekel már! Ennek a dalnak a sodrása már elég közel áll a prog. death metalos Opeth soundhoz! A refrén és a gitárszólók mondanom sem kell tökéletesek! Martín Méndez basszusfutamairól nem is beszélve! Az instrumentális, space-es, őrült hangszínekkel operáló középrész bravúros és föl- föltűnik benne a torzított basszusgitár is, ami a későbbiekben még többször előkerül, sőt a Charlatan-ban egyenesen főszereplővé válik! De ne szaladjunk előre, mert a Heart in Hand akusztikus zárása is megér egy misét!
Egyszerűen meseszép, Méndez pedig a dalon belül a harmadik basszusgitár hangzást alkalmazza. Ezúttal a fretless bőgőn végez ujjgyakorlatokat. Bitang erős darab a Next to Kin, melyben a zenekar korai korszakában is jelen lévő ide-oda tekeredő gitártémák dominálnak. Hol elektromos, hol akusztikus hangszeren elővezetve. Mikael pedig nagyot énekel, bizonyos helyeken olyan magasra megy a fejhangokkal, amire korábban nem nagyon volt példa. Ebben a nótában hallani először erős vonós színesítést, ami a továbbiakban több szerzeményben is feltűnik és ad egy filmzenés érzetet. Az meg, hogy a basszusgitár is ugyanazt játssza, amit a vonósok tipikus prog. rock megoldás, ami számomra megunhatatlan. A lírai Lovelorn Crime kezdése mesés, a zongora végig dominálja ezt a pazar kompozíciót! Ebben is hallhatók vonósok, de Åkerfeldt dallamai is nagyon érzékenyek, kifinomultak. És az a Gilmour-os gitárszóló! A lemez egyik érzelmi csúcspontja! Katartikus élmény! A „Szépség” után óhatatlanul érkezik a „Szörnyeteg”, ugyanis a Charlatan olyan kemény témával operál, ami a korai időkre emlékeztet, de mégis új! Konkrétan a torzított basszusgitáron előadott riff valami fenomenális és baromi súlyos! De amúgy is van egy beteges, nyomasztó, skizofrén hangulata ennek a nótának, a játékos középrésszel és gregorian kórusos zárással együtt is! Egyúttal a Charlatan-nal bizonyítják, hogy ha akarnának, ma is tudnának prog. death metalt játszani! Az Universal Truth ismét olyan új színeket, megoldásokat hoz, amilyeneket korábban nem hallottunk tőlük! Örülök neki, hogy Mikael még ennyi év után is tud meglepetést okozni! Azért ebben a szerzeményben is vannak fémes keménységgel megdörrenő részek! A vonósok újbóli felbukkanása miatt az Orphaned Land és a Myrath neve ugrik be. Még ha itt nem is keleties dallamokat kapunk. Meg a Queensryche Promised Land lemeze.
Bár a Heritage óta, sőt már előtte is rendre akadtak jazzes megoldások az Opeth-nél, de a The Garroter ebből a szempontból az eddigi legmarkánsabb kinyilatkoztatásuk. Dark jazzes, swinges, bárzenés hangulatú nóta, Axenrot végig dobseprűvel üt, a gitárszólók is jazzesek. Mikael melankolikus dallamainak, a be-beszűrődő szövegfoszlányoknak, hangmintáknak mégis van valami vészjósló hangulata. Kiváló aláfestők lennének James Ellroy könyveihez (Szigorúan bizalmas, A nagy sehol), vagy az azokból készült filmekhez! Ebben a formában ez a szám is újdonság tőlük. Nagy kedvencem a Continuum. Ahogy elkezdi énekelni Mikael, hogy „Empty house, and empty pockets” és az alatta hallható akusztikus gitárpengetések, az heveny libabőr! Aztán ebben a tételben is váltakoznak a lassú, merengős részek a tempósabb, keményen megdörrenő etapokkal. Zenei dinamika tekintetében az In Cauda Venenum is legalább olyan jól teljesít, mint a Tool Fear Inoculum-ja! A Continuum átfolyik a záró All Things Will Pass-be, ami kiváló befejezése ennek a mind zenei, mind hangulati szempontból színes, változatos lemeznek. Ebben is miket énekel már Mikael! És bizony itt hallani pusztító riffeket is! A dal lüktetése, málházós tempója viszont rendesen Black Sabbath-os! Nem az Ozzy-s korszak, hanem az azt követő epikus doom időszak ugrik be róla, konkrétan a Tyr és Headless Cross lemezek. Meg némi Heaven and Hell. Monumentális lezárása ez az Opeth új lemezének, aminek minősége szerintem megkérdőjelezhetetlen. Az persze már képezheti vita tárgyát, hogy tudnának-e ennél erősebb lemezeket készíteni ha visszahoznák death metalos gyökereiket. Őszintén szólva én kötve hiszem!
Az In Cauda Venenum az új Borknagar és Tool koronggal egyetemben a 2019-es év csúcsteljesítménye számomra. Bár egyikre sem adtam maximális pontot, de mindhármat nagyon gyakran hallgatom és szinte tökéletesnek tartom.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.