Ophidian I
Desolate (2021)

Régi motorosnak tartom magam, de leginkább maradi ízlésvilágúnak, ezért ritkán fogyasztok olyan anyagokat death metal terén, ahol a technikás jelző is megjelenik. A műfaj tekintetében elsősroban a mélységet, a morbiditást szoktam keresni, de ez cseppet sem von le a modernebb kiadványok értékéből. Az Ophidian I esetében mégis találtam egy kapaszkodót, ami miatt érdemes volt vele foglalkoznom: ez a csapat Izland szigetéről származik és kifejezetten kíváncsivá tettek azt illetően, hogy hogyan képzelik el napjaink halálfémét. A formáció 2010 óta létezik és eddigi egyetlen nagylemezük igen régen, 2012-ben látott napvilágot, azóta a tagok többsége más jellegű, leginkább black metal illetőségű zenekarokban működött közre aktívabban. Pont ezért vártam el a végeredménytől egyfajta fagyos, hűvös hangulatot, amit már magának a borítónak is sikerült közvetítenie. Ehhez párosul egy érdekes témavilág is, ami az elkerülhetetlen véggel foglalkozik. Na nem a földi lét végével, hanem magával a végítélettel, a világegyetem megszűnésével. Zenei formába kerül a beláthatatlan jövőtől való félelem és az ember parányiságának ténye a mindenséggel szemben.

A zene precíz és pontos, ahogy a bolygók keringenek az őket láthatatlan kötéllel magukhoz kapcsoló nagyobb égitestek körül, ugyanakkor nem áll tőle messze az epikusság és monumentalitás. Az ismerkedést az is segítette, hogy mindezt komplex, de egyedi tulajdonságokkal is felruházott dalok közvetítik, melyekben a gitárdallamok is fontos szerepet játszanak. Hallgatás közben a melodikus vonal jutott még eszembe, hiszen annak egy felpörgetett, igazán izgalmas változatának mondhatjuk a csapat zenéjét. A folyamatos futamok, tekerések komolyan merítettek a neoklasszikus és power metal érából is, ugyanakkor nem válnak giccsessé vagy túlzóvá a brutális tempó ellenére sem. A súlyos témák galaxisok ütközését, az aprólékos megoldások a Naprendszer peremén lebegő jégkristályokon megcsillanó fényt hozzák el nekünk karnyújtásnyira.

Az Ophidian I erősségét abban látom, hogy nagyon ügyesen lavírozik egy hagyományos, heavy metal alapú játékosság és a death metal agressziója között és amellett, hogy hangszeres tudásuk csillogtatását sem rejtik véka alá, folyamatosan dalokban gondolkodnak. A játékidő nem éri el a 40 percet, így az intenzitás nem válik különösebben fárasztóvá sem. Persze csodát nem művelnek és kétszer nem tudnám egymás után végighallgatni a Desolate dalcsokrát, mert a legtöbb technikás death metalhoz hasonlóan nem nyújt túl sok kapaszkodót és az “örömzenélés” közepette nem száll le a névtelen sírok sötétjébe, ahol legszívesebben keresem a death metalt. Ha már örömökről van szó, ezt sem tagdhatjuk meg a lemeztől. A Desolate különösebb érzelmi hullámasút és különösebb mondanivaló nélkül jött a világra, hogy alkotóik élvezhessék munkájukat, mi pedig az eredményét. A stílus kedvelőinek az idei év egyik igazi csemegéje lehet.

Ian Paice
december 12.
Desszert Záróbál
december 17.
ExtremeNoiseFest 2021
december 18.