Ophthalamia
A Journey In Darkness (1994)

Nem tudhat magáénak túlzottan széles diszkográfiát az Ophthalamia zenekar, de akad egy olyan kiadványuk, amit vétek lenne elfeledni és elég ritkán kerül elő. Ez nem más, mint az A Journey In Darkness, melyen igazán bőséges tárházát találhatjuk a stílusoknak, amiket nagyon jó érzékkel sikerült elegyíteniük. A kiadvány hangzása, hangulata és felfogása természetesen tiszta 90-es évek, sőt, néhány sablonos megoldásban sem szenvednek hiányt, manapság azonban egyre több hasonló törekvésbe futok bele, így azt is elmondhatjuk, hogy egy kicsit előremutatók is voltak a maguk idejében. A csapat melankóliával, depresszióval alaposan nyakon öntött, megfeketedett death/doom metalt játszik, mely valamilyen szinten rokonságot mutat a csúcsán lévő Saturnus-sal és Dark Millennium-mal (ők ugye ekkortájt rengették meg a metal világát két lemezzel is), ugyanakkor érdekes módon nem a végtelenül súlyos vonalat hivatottak tovább bővíteni. A gitárok itt sokkal szellősebbek, karcosabbak, a doom rész pedig jóval közelebb áll a tradicionális értékekhez és a ’70-es évekhez, amire sok okkult zenekar kíván visszatekinteni napjainkban. A jól hallható hörgés és károgás, a narratíva mellett megjelennek a kórusok, itt-ott a női énekhang, ami rögtön értelmet ad az epikusságot sugalló borító számára. Még mélyebbre ásva, még tovább haladva felfedezhetjük magunknak a progresszió nyomait is a kanyargós dalszerkezeteknek köszönhetően, melyek egyszerű elemekből épülnek fel ugyan, de rengeteg fogós témát vonultatnak fel egyetlen dalon belül is. Minden énekhang, minden hangszer megkapja a maga idejét, amit alaposan ki is használnak. Kalandozik a basszus, a kevés, de hatásos gitárszóló mellett záporoznak a folyamatosan bólogatásra ingerlő riffek.

A svéd minőség természetesen magának a csapatnak is köszönhető, hiszen az Ophthalamia berkeiben igencsak sokat foglalkoztatott underground zenészek fordultak meg ebben az időben. A banda feje egyértelműen a 2017-ben elhunyt It (Tony Särkkä) volt, akinek ez a projektje sikerült a legmaradandóbbra annak ellenére, hogy kipróbálta magát death, grind, thrash és több black metal projektben is. Az A Journey In Darkness írásában nagy segítségére volt Shadow, akit Jon Nödtveidt néven ismert meg a világ a méltán híres Dissection énekes-gitárosaként. A változatos múlt nem tagadható el a basszusért felelős Mourning, vagyis Ivarsson esetében sem, akit a Pan.Thy.Monium zseniális lemezein hallhattunk még játszani. Ugyanez elmondható a dobok mögött ülő Winter művésznévvel Benny Larssonról is, aki az Edge Of Sanity klasszikus érájának jeles képviselője az említettek mellett. Ezek után azt hiszem, nem meglepetés a black/death kapcsolat, sem az említett progresszió, aminek extrém zenébe való ültetésében alaposan kivették a részüket a zenészek. Viszont nem a megszokott a hagyományos doom, ami az egész lemeznek megadja az egyediségét. A jó öreg svéd receptbe egyértelmű Black Sabbath esszenciát csepegtettek. Ez olyan hatást ért el, melyet az angolok is szerettek volna a kezdetekben: bizonytalanságot, félelmet kelteni a hallgatóságban. Megjeleníteni az ismeretlent, a sötétséget. Mindez nagyon logikusnak tűnik, a maga idelyében azonban furának hatott. Miközben az északi zenészek azt hirdették (főleg a black metal őrület közepén), hogy nincs szükség polírozott hangzásra, sem a múltra, addig itt minden olajozottan működik és cseppet sem szégyelltek semmilyen hivatkozást. A lemez pont ezért tökéletes bizonyítéka annak, hogy a lo-fi hangzás csak egy eszköz a sok közül, a black metal magában a témavilágban gyökerezik.

Hatásos és egyedi szövegvilágra szüksége is volt a projektnek, hiszen nemcsak zenéjében volt igazi különc, de a témavilága sem nevezhető hétköznapinak. It komplett fantáziavilágot alkotott, melynek legfőbb helyszíne a zenekar nevét is nyújtó Ophthalamia. Ez a világ saját földrajzzal, nyelvezettel rendelkezett, amiből találhatunk a dalokban is, valamint egy mindenható istenséggel, aki szeszélyének megfelelően alakította a területet benépesítő lények mindennapjait. Természetesen egy démoni hölgyről van szó, akit a történetekben Elishiaként ismerhetünk meg. It néhány interjúban azt is sejtette a maga idejében, hogy ez az istenség a mi Sátánunk megfelelője, ám elképzelt világában sokkal nagyobb hatalommal bír, melyet csak az erősek, kitartók képesek túlélni napról napra.

A lemez dalainak során hajósként indulunk el, hogy felfedezzük ezt ismeretlen területet, ám hamarosan kíváncsiságunkért lassú őrülettel fizetünk. A szövegekben összekeveredik az álom és a valóság, minden bizonytalanná válik. Az utazás végeláthatatlan bolyongássá válik és azt sem tudjuk, hogy életben vagyunk-e, vagy már átjutottunk a túloldalra. Hiába a fantasy köntös, itt bizony ismerős érzések és témák sorakoznak nagyon bensőséges módon tálalva. Magány, kiszolgáltatottság és a sötétség iránti vágy, vonzalom uralja a teljes anyagot.

Ebből sokan ki is akarták venni a részüket az akkori zenei világból, így vendégekben sem szűkölködik a korong. Feltűnik például a szintén Dissection-t erősíő Axa, aki ezúttal a billentyűk helyett a hangját adta a végeredményhez. A kiadványon hallható női énekhang szintén kuriózum, mivel valójában nem szerepel nő rajta. Ezekkel a keverésnél dolgozó Day Disyraah gazdagította az anyagot, akit ma úgy szoktunk még emlegetni, hogy Dan Swanö. Az Ophthalamia saját kezdetére reflektálva vendégeskedik még itt All (Abruptum) is, aki a zenekar demós korszakában állt a mikrofon mögött.

Érdemes tehát pótolni ezt az anyagot, ha esszenciális fémzenére vágyik valaki. El lehet lenni vele bármely borongósabb napon. Ugyan működött még egy darabig a zenekar és kiadott további 3 nagylemezt, azok fokozatoan elindultak a melodikus black metal irányába, míg a záró akkordnál már egy Shakespeare mű szolgáltatott ihletforrást és már nem is ismernénk fel olyan egyszerűen a konfliktusban.

Angertea, Mudi, Nís
október 22.