Orbital Soul System
Eternal Voyage (2021)

Az ünnepi “kortalan” hangpróba körben tette fel egy olvasó a kérdést, hogy van-e hasonló, a világűrbe kalaúzoló, szimfonikus, gótikus elemeket felsorakoztató anyag a a CovenantNexus Polaris“-ához képest. Néhány hasonlót, sikerült összekalapolnunk pár átfedés miatt, azonban a zenekar black és heavy metal szövete valóban egyedinek mondható. Nem különösebben tudnám hozzákötni az orosz Orbital Soul System bemutatkozását sem zenei szempontból, hallgatás közben mégiscsak felmerült bennem ez a korong. Ez tehát nem a zenének köszönhető, hanem egy másik fontos tényező miatt, ami maga az utazás, az ismeretlen feltárására tett kísérlet. Szintén lehet még közös pont a műfajmeghatározás nehézsége, mivel az Eternal Voyage annyi féle megnevezést kapott, ahány helyen utánanéztem. Volt atmoszférikus black metal, ugyanilyen előtaggal death metal, progresszív death metal, melodeath, gótikus melodeath, végül pedig a death/doom is célba ért. Természetesen az igazság az, hogy mindenből kap egy szeletkét, aminek következtében teljesen egyedi hangulatot kap a teljes produkció.

Kissé becsapós ugyanakkor a cím mögött álló 2021-es meghatározás, mivel ez a lemez nem most készült el, csak most vált igazán kiadhatóvá. Az űrutazást ugyanis egy orosz zenésznek, Evgeniy Utkinnak köszönhetjük, aki először Orbital Dawn név alatt készített otthon egy lemezt 2017-ben The Voyager címmel. Ezt építette újra gyakorlatilag az ezúttal kényszerűbb otthontartózkodási idő alatt, hogy egykori ötleteiből méltó korong születhessen. Evgeniy egyébként sem egy kapkodós zenész, nevével egyedül a hazájában is különcnek számító Rakoth néhány kiadványánál találkozhattunk. Pont ezért nem is nagyon fér a fejembe, hogy lehetséges, hogy egy ilyen lemezt a polcon, számítógépén tárol valaki hosszú évekig. Vajon hány hasonló anyag pihenhet még így néhány kreatív emberke tulajdonában?

Na de nézzünk valamit a lemezről is. Tehát mindenképp a legfontosabb jelző vele kapcsolatban az atmoszférateremtés, amit legtöbbször a különféle billentyűhangokkal ér el. Ezek a hangok egyértelműen egy jóféle sci-fi moziba illenének leginkább, visszhangjukkal és dallamaikkal pedig folyamatosan garantálják, hogy úgy lebegjünk a végtelen ürességben, mint borítón látható, pusztulófélben lévő, elhagyatott állomás. Már az első, Into The Sun leveszi az embert a lábáról fokozatos építkezésével, több, mint 8 percen át kitartó változatosságával. Az már csak hab a tortán, hogy a dalt az egyik legalulértékeltebb sci-fi, egyik személyes kedvencem, a Napfény (Sunshine) inspirálta. Ugyanakkor már itt tisztázódik sajnos az is, hogy ez még mindig nem teljesen az a hangzás, amit ez a volumenű dalszerzés megérdemelne. Ez főleg a tiszta éneknél jön elő, de a gitárhangok sem mindig úgy érkeznek meg a hallójáratainkhoz, ahogy azt megálmodhatta Evgeniy. Neki is futottam a biztonság kedvéért egy komolyabb hangtechnikával az utazós fülesen túl és azért megnyugtattam magam, hogy az ötletek szerencsére képesek felülkerekedni ezen a gyengeségen. Főleg, amikor a maga slágerességével, könnyedségével rámtört a The Path, hogy aztán gótikus, mély férfi énekhangjával visszarántson a földközeli pályára… Type O Negative, Moonspell ízek szálltak velem a súlytalanságban, de megérkezett a modernebb progresszió is. Ezt a vonalat erősíti fel az elszállós Flicker, hogy aztán a Fear The Rain kapcsoljon végre a középtempónál komolyabb sebességre. Itt is akad minden: megjelenik nyomokban a fekete fém, erre kapunk egy adag dallamos heavy metal gitárszólót, az eddiginél dühösebb death metalt, hogy végül elektronikus zajként robogjunk tovább a végtelenbe. A Hollow már az elszállásba kapaszkodik, vastagon egymásra pakolt hangjai pedig indusztriális hatást képesek elérni amellett, hogy viszonylag nyugodt tétellel van dolgunk.

A kalandozások, egy-egy irányba tapogatózások kora azonban véget ér a címadó tétellel, ami akárcsak az első két monolit, mindent magába szippantott a megfelelő elemekből, mint egy hatalmas étvággyal rendelkező kozmikus fekete lyuk, aminek felszínéről a káoszból, kuszaságból született vegytiszta sugárzás pattan csak vissza a hallgatóságra. Szívem szerint ezzel a bő 10 perces monstrummal búcsút tudtam volna venni a lemeztől úgy, hogy teljesen elégedett vagyok, de maradt még számunkra a játékidőből. Mégozzá a Predator című 7 perces dal számára, ami igazából nem rossz, de elkezdi ismételni néhány hangban az album korábbi önmagát, ami már kevésbé nevezhető ötletesnek. Végül a My Angels lesz a megfelelő zárás, hiszen egy hangulatos, búcsúzónak tökéletes gitárszólóval engedi el a korongot soha véget nem érő útjára az éterben.

Minden apró hibája ellenére az Eternal Voyage fiókban tartása komoly veszteséggel súlytottva volna azokat, akik kedvelik az egyedi lemezeket. Én szívesen venném, ha nem egy egyszeri próbálkozásról lenne szó és ennek a munkának lenne folytatása. Ha szeretnél eltűnni erről a bolygóról, csak közel egy óra erejéig, akkor mindenképp teszteld a kiadványt a projekt bandcamp oldalán!

Frog Leap
május 29.
Ritual Howls
május 29.