Organ Trail
Appetite For Dissection (2022)

A 2013-ban alakult Organ Trail tagjai rajonganak a horror filmekért és minden egyéb olyan dologért ami ezekhez kapcsolódik. Eleve már a nevük árulkodó lehet, ugyanis egy régi zombis játék után nevezték el magukat. Mindezek tetejében őrülten pusztító deathgrind-ot játszanak. Aki csak egy picikét jártas ebben a világban annak csakis egy banda juthat eszébe ha ezeket a jellemzőket hallja: a legendás Mortician. A New York államból származó példaképek a mesterei ennek ez vitán felül áll, a műfajnak azonban már lassacskán 20 éve nem jelentkeztek új albummal. El lehet mondani, hogy hagytak egy kis űrt maguk után, úgyhogy jöttek is az ő hagyományukat továbbvivő formációk. Jöttek mentek a hasonszőrű bandák, hol jobbak, hol rosszabbak. A Fluids tűnt eddig a legjobb helyettesítő bandának, legutóbbi albumuk viszont már csak nyomokban tartalmazott a Mortician-re jellemző stílusjegyeket. A legújabb reménység a szintén most debütáló Massacred első albuma és azt kell mondjam, több mint ígéretes amit ott hallhatunk tőlük. A Pennsylvania és Maryland államok között ingázó Organ Trail ennél előrehaladottabb állapotban van. Nevükhöz már számos split és egy album köthető ami 2017-ben jelent meg. A Gross Misuse Of Anatomy egész ügyes bemutatkozó album volt azonban még éreztem egy kis kiforratlanságot, útkeresést a hallottakban. Azóta eltelt 5 év és végre megérkezett a második rész, az Appetite For Dissection. Elérkezett a bosszú ideje, a holtak újra kikeltek sírjaikból és vérszomjasabbak mint valaha.

Mint minden jó C kategóriás horrornak, itt is megvannak a karakteres főszereplők: Matthew Dorsey zombiként hörög és morog a mikrofon mögött, Timothy Ulrich henteli a gitárt, Dylan Potts üti a koporsófedeleket (értsd: dobol) és végül de nem utolsó sorban Vassia Kouprianov a basszer. Klasszikus négyes felállásról van tehát szó, az Appetite For Dissection egy tetszetős borítót is kapott, kellően groteszk és bizarr művel van dolgunk, érdemes elmélyülünk a látottakban. Nincs is más hátra mint betenni a VHS kazettát, magunkhoz ragadni a popcornt és élvezni a műsort. A The Trachea Stomp vezet be minket ebbe az elhagyatott temetőbe. Nem is teketóriáznak, egyből a pofánkba kapjuk a brutálisan hangos és minden elsöprő riffeket. Egy igazán életrevaló kis szóló is megtámogatja ezt a kis bevezetőt, hatásos kezdés.

Az Apathetic Dormancy az a szám ahol igazán megmutatja a foga fehérét az Organ Trail, átgázolnak mindenen és mindenkin, senki sem állhat az útjukba. A vokál egyszerűen brutális, teljesen elállatiasodott halálhörgésbe öltöztetett ugatás. Nagyon rég nem hallottam már ennyire undorító és obszcén gurgulázást amit Matt még vegyít egy magasabb károgással is. Szóval vokál fronton nagyon menők vagyunk de mi a helyzet minden mással? Nos, az is olyan hogy legszívesebben kettétörném a gerincét egy újszülött kiscicának. Úgy megdolgoznak ezek a bulldózerként aprító riffek, hogy még az ufo-t is tufonak fogjuk mondani utána. Timothy Ulrich ugyan nem fogja újrafesteni a Mona Lisa-t na de amit itt leművel azt egyszerűen hallani kell. Obszcén és gusztustalan minden ami a gitárjából kijön, mellőz minden jó ízlést és jó érzést. Egyszóval: tökéletes az egész úgy ahogy van, tokkal vonóval, thank you, fuck you, goodbye. Dylan Potts egy igazi vadállat a szerkó mögött, nem ismeri a gyengédségnek és a visszafogottságnak a szinonimáit se. Egyszerűen szanaszét veri a felszerelést, a blast beatek és a különféle fillek mind ugyanolyan erővel és agresszivitással vannak előadva ahogy az a nagy könyvben megvan írva. A basszer meg szerintem hazament, őt alig hallom.

A Torrential Meat Shower egy bejátszással kezdődik, egy autóban lezajló párbeszédnek lehetünk a fültanúi. Egy forma lefekteti a szabályokat, hogy mi az amit nem szabad a tragacsában csinálni. Nem lehet dohányozni, enni, inni a kocsiban (érthető), nincs black metal, thrash metal, death metal (itt már bajok lesznek)…és nincs grindcore. Mondanom sem kell, itt elpattan a húr és elkezdődik a kíméletlen vérengzés. Idegbeteg őrültként vágtat át rajtunk ez a szám is, kiállások színesítik ezt a számot, még egy pár fogósabb témát is kapunk a szám közepéhez érve. A Drinking Babies Blood With George Soros nem azért van, hogy megállítsa filantróp hazánk fiát, hanem hogy mindenen átgázoljon ami szép és jó a világban. Ez grindcore…ennyi, mást nem tudok mondani róla, az, hogy Gyuri bácsi nevetett-e a végén azt nem tudom. A Get of My Fucking Lawn minden házsártos szomszéd himnuszává válhat akik már baromira unják, hogy szanaszét tapizzák a frissen nyírt pázsitot. Különösen fülbemászó a refrén, már első alkalommal velük együtt üvöltöttem.

Nem tudom, hogy észrevettétek-e de oltári módon élvezem ezt a lemezt. Egyszerűen szórakoztat, annyira túlmegy minden határom, olyan brutálisan agresszív és nevetségesen extrém, hogy ezt csak élvezni szabad és semmi mást. Akik megértik a grind lényegét azok nem is fognak ebben a lemezben semmi többet keresni csak a felhőtlen szórakozást. Az Organ Trail megértette a Mortician lényegét: semmit sem szabad túlgondolni viszont zene terén mindent bele kell adni. Fogós részek váltakoznak az eszméletlen darálással, agyhalott módba kell kapcsolni és egy kicsit elvonatkoztatni a mindennapi élet gyötrelmeitől. Ha rossz napunk volt akkor ez a lemez egész fajok kipusztítására késztethet minket tehát csak óvatosan, nem szeretném ha bárki is Hágában kötne ki egy kis Organ Trail hallgatás után. 24 percig tart az Appetite For Dissection és végig dühöngő őrültként csinál pörköltszaftot a csontjainkból. Amiket az első számok kapcsán leírtam az igaz az egész lemezre, nagyon régen éreztem ilyen jól magam egy új lemez meghallgatása kapcsán mint az Organ Trail albumánál. Ráadásul az albumot befejező Flesh Parade feldolgozás is nagyon jól sikerült, nem akasztja meg az album lendületét.

A Controlled Death után ez a második tökéletes tízes amit egy idén megjelent albumra adok. Jellegükben pedig nem is különbözhetnének jobban, a Controlled Death kapcsán a feketénél is sötétebb hangulat és a nihil fogott meg, itt az eszement szórakozás. Az Organ Trail méltó utódja lehet a Mortician-nek, modernebb a tálalás de a szenvedély az ugyanaz. Zeneileg szó sincs kópia bandáról, megvan a saját karaktere a csapatnak és ez egy nagyon jó hír a jövőjük szempontjából. Olyan csapat sose tudott sokáig a víz felett maradni akik pacekra ugyanazt a zenét játsszák fel mint a példaképeik. Már most alig várom mivel fognak előrukkolni a következő lemezükön. Az Appetite For Dissection május 20-án fog megjelenni a Horror Pain Gore Death Productions kiadásában.

Piratefest Budapest
július 03.