Orm

Ir (2019)

A dán progresszív death/black metal újhullám generációjához tartozó Orm zenekar 2015-ben alakult és neve szabad fordításban: a “kígyónak, kígyó számára” jelent. Zenéjükben és dalaikban az emberről, valamint a természetről szóló mitikus meséivel egy grandiózus, az északi folk világával sorosan összefonódó dallamos, mégis nyers, rideg atmoszférájú black metal hangulatot közvetítenek egyfajta narratív előadás mód kíséretében, melyet elsőként 2017-es debütáló lemezükkel tártak elénk. 6 dalos albumuk remekül egyesítették az ősi hiedelmek világát mai világunkkal, melynek köszönhetően a múlt és a jelent találkozott egy azon idősíkon.

A múlt ezen emlékeit élénken elénk táró csapat eme nemes tevékenységét az augusztus végén megjelenő Ir címet viselő második, két monumentális tételből álló lemezével folytatja. Az album játékideje valamivel több mint 47 perc és az első tételeként szolgáló Klippens Lyse Hal (Szikla könnyű csarnoka) bő 23 perces terjedelmével egy komplex, összetett merész zenei kaland, melyben tematikusan épülnek egymásra az avang-garde akusztika és a zord sikálós, de dallamokban gazdagon felcicomázott black metalos témák. A dal lágyan induló népies hangulata alá szinte alattomos kígyóként tekeredik be és robban ki az őserejű fekete fém atmoszférája, ami teljesen végig kíséri minket képzeletünk, illetve a dal fénycsarnokán átvezető utunk során. A dal szövege egyféle dámai aspektusban az ősidők óta fennálló emberi gyarlóság, a vallás és a természet hierarchiája, ellentéte körül forog. Ezzel is kimutatván, hogy kompromisszumok nélkül egyesítik a múltat és a jelent.

A lemez második tétele a 24 perces Bær Solen Ud (Vigye el a napot), amely hasonlóan elődjéhez egy bővebbre eresztett áporodott reneszánsz hangulattal indít, ami jellegzetes zenei motívumként később még felbukkan a dal folyamán. A gerincet alkotó zord black metal szerkezetében itt már jobban előtérbe kerülnek a progresszívabb és a klasszikusnak mondható heavy metalos pillérek, amik egyedi ízként kavarodnak a sötét, jeges témák mitikus kavalkádjában. Mindezek a későbbiekben egy epikusabb hangvételű rész után egy hosszasabb atmoszférikus attitűdben, amolyan vihart, vagy inkább az élet, a remények elmúlását szimbolizálva csendesednek el.

Az Orm sötét látképe mely a múltat és a jelent köti össze, egyfajta nyomasztó sziluettet add, ami elől sorsunk folyamán folyamatosan menekülünk. Lehet, ezt fejezik ki a borítón látható korcsolyázó alakok is. Menekülünk a boldogságba, még ha az pillanatnyi is, hol ott tudjuk, hogy a múlt éhes, és a jelen hétköznapi kihívásai rémárnyakként mindig a nyakunkban loholnak. Reménykedünk egy jobb jövőben, életben, szerelemben, hogy majd, mint a nap, egyszer az arcunkba ragyog.

szeptember 17.,
szeptember 18.,