Ornamentos Del Miedo
Ecos (2021)

Ángel Chicote gitáros, énekes, mindenes már régóta keresi a helyét a spanyol underground berkeiben: vicsorogva csápolt a Mass Burial death metaljára, szociális problémákat boncolt grindcore aláfestéssel az Authority Crisis nevű csapatban, de legtovább eddig a lassan, de biztosan fejlődő death/doom metalt játszó Graveyard Of Soulsban találta meg a helyét, ahol régi barátjával, Raúl Weaverrel karöltve szállítják a mélabús dallamokat az arra érdemes közönségnek. A duó egyébként idén egy egészen kiváló anyagot dobott össze Infinity Equal Zero címmel, ám még jobban meggyőzött Ángel saját projektje, aki immár második saját készítűső anyagát is elérhetővé tette Ecos címmel.

Tehát régóta keresi a helyét főszereplőnk és úgy gondolom, most találta meg igazán. Sőt, az Ornamentos Del Miedo (a félelem dísze, feldíszített félelemként lehetne fordítani) olyan szinten győzött meg, hogy kis híján középkori szerzetesként ostoroztam meg a hátam közepét frissen fonott fűzfavesszővel, amiért kihagytam eddig a bemutatkozó anyagát, a 2019-es Este No Es Tu Hogart. Spanyolhonban még a szebbik nem képviselői is odáig voltak érte. Egy kicsit félve hozta ki a dalcsokrot a Solitude Productions (mi sem természetesebb), a folytatást illetően azonban érezhető a teljes bizalom az albummal kapcsolatban.

Ehhez kapcsolódik a nap kérdése, amit a komment szekcióban meg lehet beszélni: hogyan lehetne funeral doommal csajozni?

Ez van sajnos, hiába szeretnénk mindent elhozni nektek, egyszerűen nem lehet bírni néha a megjelenések mennyiségét, főleg, hogy a szerkesztőség Európa módjára sterilitási problémákkal küszködik és inkább fogyó tendenciát mutat (kiöregszünk, elfáradunk, a fiatalok meg inkább azon törik a fejüket, miként kezdjenek viszonyt okostelefonjukkal tucatzenére). Heti 30-40 promós anyagnak amúgy sem egyszerű feladat megfelelő gazdát találni…

Na de félre a szomorúságot és bánatot, kilátástalanságot és csalódottságot, hallgassuk inkább az Ornamentos Del Miedo második nagylemezét, ami eddig a dallamokkal is rendelkező death/doom, funeral doom csúcsteljesítménye ebben az évben. Ennek eléréséhez semmi másra nem volt szüksége Ángelnek, mint a nagyszerű dalszerzésre, ami simán kiszolgálja a hallgatóságot még akkor is, ha egy alapvetően szűk rajongói réteggel rendelkező műfajról beszélünk. Itt van kezdésnek rögtön a zseniális Omega: klasszikusokat idéző finom bevezetés rengeteg billentyűvel és túlvilági hangulattal (Ennui, Evoken és Quercus beütés egyértelműen), kimérten kialakuló, a vártál több dallamot felkínáló gitártémával és egy bugyborékoló, acsarkodó morgással, ami szinte idegen a finom zenétől, ám ezzel kelt különösen morbid hatást. Ebben a dalban, valamint jellemző módon a produkció nagy részében, a zene játssza a főszerepet, ami nem szélsőségesen lassú, de pont annyira kimért, hogy a funeral doom, death/doom határmezsgyéjén tudjon táncolni.

Így épül fel a másodikként megszólaló címadó tétel is, amelybe belefér egy kis skizofrén hangulat is a szépségesen szomorú hullámzások mellé. A nagyszerűen megszólaló gitárok hol teljes összhangban, hol csatározásban állnak a billentyűkkel, melyek mögött a vokál csak szimpla kiegészítőként funkcionál. Még csak ezek után érkezik a kedvencem is, a Heridas Abiertas, ahol tényleg gyöngyfüzérként tekerednek fel a fokozatosan kialakuló témák a hallójáratainkra. Érdekesen gyors gitárokkal nyit az Animal Que Reza, amihez ugyanúgy a nyugodt dobolás társul. Kifejezetten szeretem ezt a megoldást, mivel nem egyszerű az eltérő tempókat úgy párosítani, hogy azok élvezetesek maradjanak. Ángelnek ez most sikerült, de a Para Que Nada Nos Separe gyorsan megnyugtatott, hogy visszatérünk a kimértséghez és elegáns akusztikus megoldásokhoz. Ódon templombelső, középkori romok és elfeledett, régészek által kikapart tárgyak sokasága pereghet le a szemünk előtt ennek a dalnak a hallatán, de ez szintén kiterjeszthető az alapvetően, hiszen az elveszett, titokzatos múlt bűvöletében születtek meg a tételek. Az albumot az Inexorable zárja, ami újfent kedvenccé nőtte ki magát témáinak hála. Egyfajta klasszikus heavy metal bújik meg ebben a dalban: mintha Dio sárkányainak szelleme lengné körül az egészet. 

Az instrumentális zenék kedvelőinek tudom ajánlani ezt a lemezt, de minden death/doom rajongó elégedett lehet vele, ebben biztos vagyok. Egyediséggel rendelkezik az Ornamentos Del Miedo egy egészen telített közegben, ez pedig már önmagában megsüvegelendő teljesítmény. A teljes anyag meghallgatható a kiadó bandcamp oldalán.