Orphan
Remake (2003)

Ha azt mondom, hogy Kazahsztán, akkor mi jut a kedves olvasó eszébe? Borat kalandjai az újvilágban? Bajkonur titokzatos és zárt városa, ahová egyszerű halandó nem teheti be a lábát? Esetleg az úton-útfélen megjelenő kontrasztok nyújtotta furcsa atmoszféra? Netalán távoli rokonok képe leng a szemeink előtt, akik ugyanúgy lovakon éltek és haltak meg, akárcsak a mi őseink annak idején? Sok minden eszünkbe juthat erről a Nyugat-Európa méretű országról, de a death metal nem hiszem, hogy az elsők között lenne. Az Orphan azonban mégis ezt a nem túl nagy, de lelkes színteret képviselte. Igen, már csak múlt időben beszélhetünk róluk, ugyanis olybá tűnik, hogy már jó ideje nem reccsen fel a gitár és nem is püfölik már a dobokat. 1993-tól 2004-ig tartó történetük során egy demot és egy albumot sikerült letenniük a halálfém képzeletbeli oltára elé. Áldozatukat figyelmen kívül hagyták, szomorú és nehéz éveket élt meg a death metal ebben az időszakban. Kivételek mindig akadnak, de javarészt szürkének és egysíkúnak tűnt a terep. Ezen könnyen változtathatott volna az Orphan debütáló albuma, a Remake, de sajnos süket fülekre találtak. Ez az írás ennek a nagyszerű albumnak állít emléket.

Vladimir “Cherep” Asanov érdekesen fullasztó hörgései és gitárjátéka mellet Viktor “Tyan” Davityan verte a kissé kopogós, de mégis karakteres hangzású dobokat. Végül, de semmiképp sem utolsó sorban Sergey “Obmorok” Dzhumaniyaziv sokszor önálló életre kelő basszusjátékát hallgathatták azon kevés szerencsések, akiknek az útjukat állta a Remake. A hangzás tekintetében tehát nem éppen egyenletes, de annál veretesebb megszólalást kell várnunk akkor, ha megszólalnak a furcsa című Eternal Joy kezdő akkordjai. Izmosak és erősek a gitárok, a dob kissé tompábban hallatszik, mégis áraszt magából egy régi sulis aurát, amit egyszerűen nem lehet utánozni, hiába próbálkoznak manapság ilyesmivel. Vladimir hörgése kicsit olyan, mint egy kissé kifulladt Chris Reifert, de nagyon jól áll ennek az igazán komplex és sokszor még előremutatónak is mondható zenének. A hagyományos értelemben vett prog death metalra ne számítsunk. A progresszió itt nem az jelenti, hogy kapunk egy oda nem illő furulya szólót a dal közepén, miközben egy gyerek kórus C-dúrban szavalja az Örömódát visszafelé eszperantó nyelven. Itt a különféle stílusok összehozására szeretném felhívni a figyelmet, ami átjárja az egész lemezt. Ez főleg a hosszabb tételekben figyelhető meg, amelyeknél izgalmasabb death metal számokat nagyon rég nem hallottam. Van egy olyan kiszámíthatatlan érzete a dolognak, amit egyszerűen élvezet hallgatni és átélni. A death/doom részt simán követheti egy thrash futam, ami után kapunk egy tipikusan NWOBHM stílusú galoppot. Mindezt persze a death metal gitárok textúrájával, erősségével kell elképzelni.

És ez nem minden, a legnagyobb csillag a sokszor a lesajnált középső gyereknek minősülő basszus. Ilyen öblös és magával ragadó basszus hangzást kérek még, százat…ezret. Olyan módon ad karaktert a daloknak, hogy az úgy hiányzik a mai egyen hangzású halálfém hordákból, mint egy falat kenyér. Ez a megszólalás csodákra képes, de semmit sem érne nagyszerű dalok nélkül. Itt már akadnak bökkenők, de semmi túl komoly. Elsősorban az a bökkenő, hogy nem egyszer volt olyan érzete némely dalnak, hogy csak simán összetapasztották volna a különféle gitártémákat és utána már csak bíztak a legjobbakban. Az Orphan mégsem süllyed el teljesen a dalszerzés fronton, mivel nem egyszer meg azon kapom magamat, hogy olyan mesteri módon kötik össze a különböző riffeket, hogy azt szinte észre se venni. Szóval változó minőségű a dalszerzés, így tökélyről itt sem beszélhetünk. A legnagyobb erősséget azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni: eszméletlenül szórakoztató az, amit csinálnak. Gondolom, hogy sok behatás érhette a tagokat, legalábbis azok biztosan, amik az ő kezükbe is eljutottak oda keletre. legyen az death, thrash, heavy metal, bármi is volt az, ők azt mind magukba itták és ez le is csapódott játékukban. Mondhatjuk, hogy attól, ami ebben a korban nyugaton menő volt, attól ők le voltak maradva egy lóhosszal. Ez a fajta lemaradás, kissé megkésettnek tekinthető stílus az én szememben egy áldás.

2003-at írunk, a melo-death és a technikás önkielégítés a virágkorát éli, és ennek nyoma sincs az Orphan zenéjében. Mamutként közlekedik a melodikus és technikás társai mellett, mintegy megkövült, primitív ősemberként remeg meg a föld minden egyes léptével. A Mental Funeralra hajazó hangzás csak még jobban ráerősít erre és én ezért is imádom annyira a Remake-et. Fittyet hány a divatra, fogalma sincs arról, hogy ennek az egyszerre primitív, de mégis előremutató zenének semmi keresnivalója sincs 2003-ban. Szépen rá kéne állni a gyárszalagra, ahol sematikus, lélektelen melo-death vagy tech-death válhatna belőle. Meg egy frászt…össze-vissza törné az egész gyárat és felégetné maga után, ha tehetné azt az Orphan. Ennél egy dimenziókkal őszintébb, érdekesebb és nem utolsó sorban hatásosabb zenét játszanak ezek a kazah legények, akik egy olyan kort reprezentálnak, ami talán egy picit nekünk is ismerős lehet. Nekünk is volt olyan időszakunk, amikor nem voltunk mindenből ennyire naprakészek, mai szemmel még akár tudattalanoknak is tűnhettünk. Ismerkedni kellett a világgal, megannyi újdonsággal, de mindent csak a maga idejében, komótosan. Gondtalan tudatlanságunkban pedig azt csináltunk, amit igazán szerettünk, ami megtetszett, pont úgy, ahogy azt az Oprhan tette. A tavalyi Careless Records által fémjelzett kiadásban hozzácsapták a demo felvételt is a CD-re, ezáltal egy kompakt csomagban élvezhetjük az Orphan életművét.

Lubomyr Melnyk
február 04.