Az amerikai Otep nálam még a 2000-es évek nu-metal / rap-metal / alter-metal érájának hozadékaként maradt meg. Az énekes, rapper Otep Shamaya által vezette banda szeptember közepén megjelent The God Slayer című albuma képében már a kilencedik nagylemezét adta ki. Bevallom a zenekart még sosem láttam élőben és ha jól tudom Magyarországon is eddig még csak egyszer jártak 2015-ben. Hogy mit akarok ebből kihozni… csak annyit, hogy egyszer egy koncertszervezésemet épp miattuk mondtam le mert, hogy az pont az akkori Otep koncert napjára esett volna, de aztán valami miatt mégsem jutottam el az arra koncertjükre. Röviden ennyit a velük kapcsolatos nosztalgiámról, és most lássuk inkább a The God Slayer lemezüket.
Nem tagadom, az elmúlt évek során nem fordítottam túl nagy figyelmet rájuk, pár lemezük ki is maradt nálam. És őszintén bevallom azt is, hogy nem igazán igyekeztem pótolni őket. Persze a Sevas Tra (2002) és a House of Secrets (2004) nálam abszolút diszkográfiájuk alapjának számítanak. Azonban a The God Slayer-t egy kicsit más közelítéssel kezdtem el hallgatni. Nem csak azért, mert közel 20 év telet el az említett lemez között. Hiszen kézenfekvő, hogy egy zenekar stílusa (legalábbis a legtöbbé) némileg változik, fejlődik, épp úgy, mint az alkotója, vagy épp úgy, mint az azt hallgatója. Hanem azért is mert előzeteseik alapján valahogy hiányoztak azok a régi döngölős, pörgős groove-ok, nu-metalos energiák. Helyettük inkább a kísérletezőbb alter-metal és a sötétebb hip-hop árnyalatok kaptak nagyobb hangsúlyt új lemezük dalaikban. Az Otep-nél megszokott, hogy a lemezeikre felkerül egy-egy dal feldolgozás. Erre momentán hét is felkerült a 12-ből.
A lemezt a My Violent Appetites rövid, suttogásokkal teli bevezetője nyitja, ami után a sajátos „art-house nu-metal” stílusának megfelelő Ostracized jön. Ez a középtempós groove szaggatásokkal, valamint metalosabb betéteivel megtűzdelt dal Otep Shamaya határozott politikai álláspontját képviseli a jelen globális rendszer ellen. És ezek után meg is érkezik az első feldolgozás, a Good 4 U, ami eredetileg egy Olivia Rodrigo dal, aminek egy sajátos sötét, borongós árnyalatot adtak, csak úgy, mint az Exit Wounds-nak, ami kísérteties hangulatával, akár egy Portishead dal is lehetne, leszámítva benne Shamaya kisasszony acsarkodásait. Ezt Billie Eilish „You Should See Me in a Crown” című dalának zseniális feldolgozása követi. Hogy őszinte legyek az Otep verzióját jobban tetszik, mint az eredeti, valahogy jobban kitudták hozni a dal sötétségét, ami valahogyan átragadta Eminem nagy raphimnuszának, a The Way I Am tüzes, kissé elmebeteg, hisztériás énekhangon elnyomott feldolgozásában is. Ez egy nagyin is izgalmasra sikerült nu-metal / rap-metal feldolgozás lett, amin az Otep saját elképzelésein keresztül formázta újjá a 2000-es évek ikonikus rap himnuszát.
A lemez a California Girlsszel folytatódik, ami szintén egy feldolgozás. Ennek az eredeti tulajdonosa nem másé, mint Katy Perry (vagyis II / I). Figyelembe véve kissé gótos, dark – ipari punkos atmoszféráját nagyon is jól sikerült ez a feldolgozásuk is. Szinte látom, hogy a habos-babos hercegnők helyet extrém pornósztárok ráznák rá a popsijukat. Imádom! Az A Perfect Circle „Pet„-je ezzel ellenben egy ez eredetinél is még melankolikusabb sikerült, de azért ott van benne a kellő erő, amit Kiki Wong gitárjaiból kiprésel. És ami ezután jön az maga az anarchia, vagyis a Nirvana kib…ot Territorial Pissings-je, ami méltán az album csúcspontjának is nevezhető. Radikális, zajos, eszeveszetten őrült, mint ahogyan Otep Shamaya is üvölt, hisztériázik benne.
Lil Peep „Star Shopping” feldolgozása is új értelmezést kapott tőlük (nem is baj mert az eredeti egy igen gyenge, bárgyú dal), csak úgy, mint a Slipknot korai ikonikus dala, a Purity. Na ebben minden ott van, amit Sevas Tra albumukon szeretek, ebből viszont hiányolok… nagyon is hiányolok Fogós, energikus, depressziós, de mégis erőteljes. Sajnos ezt az energiát nyomban agyon is csapják címadó daluk kissé teátrális, varieté hangulatával, amire nem igazán lehet azt mondani, hogy a lemez tökéletes befejezését nyújtaná.
Hogy lemezük címe, a The God Slayer, hogyan is értelmezhető, azt mindenkinek a személyes ízlésére bízom. Nekem kicsit úgy jön / jött át, hogy saját maguk Isteni mivoltát ölték meg vele. Persze vannak jó pillanatai is a lemeznek, de ezek valóban csak pillanatok. Összességében kellemes hallgatni való, de én többet (nagyon is többet) vártam tőlük.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
