Outright Resistance

Cargo Cult (2019)

Az Outright Resistance egy öttagú brit metalcore/groove metal horda, a Cargo Cult pedig a bemutatkozó nagylemezük. Melynek borítója nekem kifejezetten tetszik, bár nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. 😀 Talán az enyhén képregény feelinges rajz miatt… Nem titok, hogy szerkesztőségünkben nem túl sok “kóros” arc tevékenykedik, így megint én lettem az, aki elvállalta a recenzióírást erről a lemezről. Pedig nekem sem szívügyem a metalcore. A groove metalt mondjuk már jobban csípem! Igaz, leginkább a hazai Wackor tolmácsolásában. Nos, az angol csapat muzsikája közel sem gyakorolt rám akkora hatást, mint Mikiék talpalávalója. Biztosan kitaláljátok, hogy nem a zene miatt vagyok képtelen ráhangolódni az Outright Resistance-re. Bizony-bizony, az a fránya vokál a ludas.

Már megint!

Pedig próbálja változatosan előadni magát az énekes, üvölt, hörög, röfög, acsarkodik, stb. Mégis legjobban akkor tetszik amit művel, amikor átmegy agresszív Hair-be. Na, nem a musical Hair-re gondolok, hanem a tetszhalott magyar Strong Deformity-re, akik második nagylemezét a Racket-et a hazai modern metal egyik legerősebb alkotásának tartom. Fekete “Hair” Károly pedig akkorát énekel rajta, mint a ház! Akkoriban még vitt keménységet is a vokalizálásába, majd a Magic Syrup albumon sajnos már csak a dallamos, szirupos hangját vetette be. Szóval a Cargo Cult nyitó nótájában, a Gently-ben hallani Hair-es dallamokat, amiknek kimondottan örülök. Még jobban örültem a hármas Fang & Bone-nak, hisz abban ragadtatja először magát tiszta/dallamos énekre az angol pacsirta.

Bár nem egy hangszálakrobata, mégis tök fogósak ezek a minimáldallamok! Kár, hogy a későbbiekben alig kamatoztatja ezt a tehetségét. Mondjuk a soron következő, veszett tempójú The Wretched One-ban újra akad némi dallamos vokál. Aztán viszont sajnos nem nagyon…

A negyedik dal a masszív, modern thrash/groove vágta mellett egy pofás gitárszólóval is büszkélkedhet. Egyértelműen ez a két nóta jelenti számomra a korong csúcspontját. A Lone Wolf-ban folytatódik a cséphadarás, de e szerzeményből hiányoznak az előző kettőben megtalálható fogós énektémák. Azért még így is az emlékezetesebb számok közé sorolom, mert ennek is frankó a gitárszólója, illetve a csordavokált is úgy alkalmazzák benne, ahogy szeretem. A címadó tétel sem vesz vissza a sebességből, így óhatatlanul kezd egysíkúvá válni a lemez. Az a fel-felbukkanó hisztérikus vokál pedig nem az én füleimnek való. Szerencsére a Parthenocarpy egy kevésbé gyors, groove-osabb, tördelésekkel tarkított szösszenet, ami még viszonylag hangulatosra is sikeredett. A maradék három dal is a szokásos formulát követi.

Azzal mondjuk nem lehet vádolni az angolokat, hogy nyálas, szirupos, popos metalcore-t játszanak, ugyanis a Cargo Cult egy kemény, agresszív lemez. Már amennyire meg tudom ítélni, szerintem az Outright Resistance a műfaj underground ágához tartozik, nem pedig a mainstream, tévés/rádiós vonalhoz.

Objektíven nézve ez akár egy erős album is lehet, szóval a stílus hívei mindenképp füleljék meg, szubjektív szemszögből viszont nem tudok ötnél több pontot adni rá.

október 27.,