Pain of Salvation

Panther (2020)

Pár hete hunyt el Chadwick Boseman. Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy ő alakította Fekete Párducot a Marvel képregényekből készült filmes adaptációkban. És a friss Pain of Salvation lemez borítójára nézve csak annak nem jut eszébe T’Challa karaktere, aki még egy olyan filmet sem látott, illetve egy olyan képregényt sem olvasott, amiben Wakanda uralkodója szerepel. Boseman mindössze 43 évet élt és 2014-ben a PoS frontemberét, Daniel Gildenlöw-öt is meglegyintette a halál szele, lévén húsevő baktérium támadta meg szervezetét. Hosszú kórházi kezelésen és műtéteken esett át, de szerencsére meggyógyult. Talán ez a trauma is hozzájárult ahhoz, hogy azóta borítón (lásd: In the Passing Light of Day), vagy épp videoklipekben mutogassa szálkás, sportos meztelen felsőtestét… Szíve joga, de megértem, ha valakinek ez már túl sok. Az új korong, a Panther dalaihoz készült klipeket én amúgy sem érzem magamhoz közel állónak. Sőt, valahogy mintha el is vennének a zene értékéből. Mert hál’ Istennek a muzsika hozza a tőlük elvárható magas minőséget! Még úgy is, hogy az előzetes nyilatkozatoknak megfelelően ezúttal (is) más irányból közelítettek a zenéhez. Az első négy albumuk hagyományosabb prog. metalját a BE-vel kezdődően felváltotta a kísérletezés, az új, vagy épp régi (Road Salt lemezek) hangzások keresése. Ami valószínűleg megosztotta táborukat, de azt sosem lehetett elvitatni a Daniel vezette kompániától, hogy lemezről-lemezre próbálnak valami mást csinálni. Hol kicsit mást. hol nagyon mást. Nos, a Panther első hallásra akár nagyon másnak is tűnhet. Pedig alapvetően 100% Pain of Salvation. Csak ezúttal az elektronikus hangzások sokkal jobban dominálnak, mint korábban bármikor. Akiket taszít Daniel magamutogatása, vagy épp énekstílusa, előadásmódja, azok akár úgy is értelmezhetik az Accelerator kezdő sorait, hogy a főhős is talán pont ezen lamentál.

„I know what you’re thinking

I must be the problem here”

Persze ahogy halad tovább a nóta kiderül, hogy nem erről van szó. Amiről “szövegel” Daniel, az bizony nem túl vidám. Az album dalszövegeiben gyakran szerepelnek olyan szavak, mint a láng, az égés. Továbbá végigvonul egy gondolati lánc, melynek része az emberi léten való töprengés, illetve az önazonosság témakörének boncolgatása. Ennek megfelelően a muzsika is elég sötét, komor hangvételű. Az összhatást tovább erősíti a hangzás is. Tompa, száraz, viszont arányos. Kicsit szokni kellett, de egyértelmű, hogy direkt lett olyan, amilyen.

A nyitó Accelerator egyből nyilvánvalóvá teszi, hogy mire számíthatunk az elkövetkező 53 és fél perc során. Előtérbe tolt samplerek, szintik, poliritmusok és ugye Gildenlöw Mester mindent uraló dallamai. Aki a gitárok által dominált zenéket szereti, annak gyaníthatóan nem fog tetszeni a Panther. Valahogy megéreztem, hogy gitárszólók terén sem fogunk bővelkedni és igazam is lett. Csak a záró, 13 és fél perces Icon-ba iktattak szólót. Igaz, abba kettőt is. De nekem speciel emiatt csöppnyi hiányérzetem sincs! Sőt, ezekbe a dalokba nem is illenének a virgák! Gitárszólók nélkül is annyi minden történik ezen az albumon, annyi érdekes hangszerelési megoldást, kreatív ötletet vonultatnak föl, hogy esetükben a szó eredeti értelmében vett progresszív jelzőt indokoltnak tartom. Az Unfuture vonszolós témája is mekkora már. Blues-os, country-s gyökerek is fölfedezhetők benne, mégis összességében teljesen Pain of Salvation-ös! Léo Margarit dobolása nem semmi benne. Persze az egész lemezre elmondható, hogy nem épp 2/4-eket üt.

A korong egyik legfurább tétele a Restless Boy. Egy trip-hopos dal. A megőrülős etapoktól eltekintve simán lehetne Massive Attack is. Nekem abszolút bejön ez a hibbant dalocska! Mint ahogy a zongorával indító, klasszikusabb hangvételű prog. rock szerzeménnyé kiteljesedő Wait. Itt a fantasztikus akusztikus gitárjáték amellett, hogy roppant hangulatos, teljes mértékben feledteti a gitárszólók hiányát. És ahogy építkezik a dal, az tanítani való! A második versszaktól hangsúlyosabban lép be a dob és a basszusgitár és onnantól olyan utaztatós lüktetése lesz, aminek egyszerűen képtelenség ellenállni. Érdemes fejhallgatón is letesztelni az albumot, mert olyan rétegzett hangszerelési megoldások vannak a számokban, amik azon keresztül hallgatva még jobban kijönnek!

A Wait-ben akkora érzés, lélek van, ami miatt a PoS-t még mindig a progresszív szcéna legnagyobbjai között tartom számon. Mert ultratechnikásan zenélni sokan tudnak, de ilyen hangulatos dalokat írni, mint a Wait, viszonylag kevesen. A Keen to a Fault úgy kezdődik, mint egy Muse nóta, viszont az akusztikus gitárok a 3 (The band three) dolgaira hajaznak. Halld: Wake Pig album. Daniel ebben is olyan delejező énekdallamokat hoz, hogy menthetetlenül beszippantja a hallgatót. Csodás ívet jár be a másfél perces, lantokkal és mandolinnal előadott instrumentális Fur. Zeneileg, hangulatilag kicsit visszarepít minket a minden műfaji skatulyán túlmutató BE világához. A lemez kulcsdala a címadó, mely zeneileg talán sokakat meg fog hökkenteni. Mert Daniel rappel a verzékben és hangszerelés tekintetében a nóta a KoRn korai dolgaival is rokonságot mutat.

Engem mondjuk a rap nem lep meg, mert már az első PoS lemezen is alkalmazott ritmikus szövegmondást Gildenlöw bátyó, és azóta is be-bepróbálkozik ezzel. A refrén szövege viszont elég nyomatékosnak tűnik.

„How does it feel to be you?

She once asked me

I said, I feel like a panther

Trapped in a dog’s world”

Aki ellenszenvvel viseltet Daniel iránt, az értelmezheti úgy is, hogy ő magát párducnak tartja, aki fogságba esett a kutyák világában, de szerintem nem erről van szó. Biztos sokan éreztetek már úgy, hogy nem ebbe a korba, országba, stb. kellett volna születnetek. Mert sok dologról máshogy gondolkodtok, mint a környezetetekben élők. Én valahogy így, általánosabb formában értelmezném a párduc-kutyák világa hasonlatot. A Species ezen sora is elgondolkodtató amúgy:

„Sometimes I hate my fucking species

Yet most days

I’ll do anything to please it”

A lemezt egy monumentális szerzemény zárja. Az Icon tökéletesen föl van építve! Az elején a dobütések után már-már elkezdjük skandálni, hogy Thunder, Thunder!, de persze nem AC/DC-s irányba folytatódik a történet. Épül-épül a dal, aztán a 7:53-nál kezdődő Gilmour-os gitárszóló elhozza a katarzist. Igazából itt vége is lehetne a nótának. Nem, mintha a folytatás gáz lenne, de már nem nagyon tud további pluszt hozzáadni az eddig hallottakhoz. Inkább csak újracirkuláltatja a témákat. Az itt elhelyezett rövidebb, tekerős gitárszóló sem szól már akkorát, mint a korábbi míves ujjgyakorlat. Persze így, ebben a formában is nagyon jó az Icon, de érzésem szerint még ütősebb lehetett volna, ha a csúcsponton fejezik be. De ez már csak szőrszálhasogatás a részemről. Meg teljesen szubjektív vélemény.

Összességében kifejezetten tetszik a Pain of Salvation 11. nagylemeze. Sőt, hallgatásról-hallgatásra jobban beszippant. Rendesen addiktív cuccos, szóval mindenkit óvatosságra intek, mert a végén úgy jár, hogy napokig, hetekig nem lesz kedve mást hallgatni, csak ezt!

Hogy vannak a lemezen Leprous-os megoldások? Igen, vannak! De úgy érzem manapság nem nagyon tevékenykedik olyan prog. zenekar, akikre ne hatott volna a Leprous, szóval ezt nem olvasom Daniel-ék fejére! 🙂 Főleg, hogy engem a Panther jobban megérintett, mint Einar Solberg-ék utolsó pár lemeze.