Pale Blue Moon

The Pleasure of Finding Things Out (2020)

Trükkös egy banda ez a Pale Blue Moon!

Ha valaki rápillant The Pleasure of Finding Things Out című bemutatkozó nagylemezük borítójára, akkor azt hiheti, hogy egy klasszikus doom, vagy épp egy death/doom, netán gótikus metal koronggal áll szemben. Erre az érzésre a zenekari fotók is ráerősítenek, főleg ha a frontembert vesszük figyelembe, aki előszeretettel használ arcfestést, netán megnézzük a klipjeiket. És itt jön a nagy átverés, lévén a csapatnak egyik, az előbb felsorolt fémzenei irányzathoz sincs köze. De még a velük kapcsolatban több fórumon emlegetett gothic rock sem fedi teljes mértékben a valóságot. Szerintem ugyanis az ír arcok szimpla pop-rock muzsikát játszanak. Ami nem éppen a ’forgács fő profilja, viszont mivel kaptunk tőlük egy fizikális promót (egy szimpla disc képében, booklet, infólap, vagy bármi nélkül, de ez most mindegy is) így az a minimum, hogy írunk róluk! Jelesül én, mert úgy gondolom rajtam kívül nem sokan emlékeztek volna meg szívesen erről az albumról.

Ha egy szóval akarnám jellemezni a bő háromnegyed órás korongot, akkor kis jóindulattal a “kellemes” kifejezést használnám. De ha rosszmájúan akarnék fogalmazni, akkor a tingli-tangli is jól lefedné az ír banda első lemezének milyenségét. Zenei szempontból néha még a hazai Republic dolgai is be-beugranak a Pale Blue Moon dalait hallgatva, meg honfitársuk, a világsztár U2 is. Csak érzésem szerint e cikk főhőseinek első nekifutásra nem sikerült olyan mélységű dalokat írnia, mint ami a fentebb említett csapatoknak jó néhányszor összejött pályafutásuk alatt. Eléggé felszínes, de a maguk módján szórakoztató szerzemények kerültek fel a korongra. Szám szerint tizenkettő (egy tucat, ehhh…).

A klippel is megtámogatott Supernatural indítja a lemezt, ami még a tempósabb, keményebb tételek közé tartozik. Ha már natural, a hangzás valóban szép, naturális (természetes) ez mindenképp a srácok javára írható! Énekesük is tehetséges, férfias hangszínnel rendelkezik és a dallamai is korrektek, de nem annyira emlékezetesek, mint amennyire lehetnének. Az It’s Not Real szintén a rockosabb nóták közé tartozik, van némi garázs rockos, grunge-os beütése is.

Legalábbis a Pearl Jam neve beugrott a kapcsán. A pulzáló basszussal operáló Defend sem rossz, ez is a húzósabb számok sorát erősíti. Először ennél a darabnál volt egy olyan érzésem, ami a későbbiekben csak erősödött, hogy a Pale Blue Moon néhány szerzeménye simán elmenne betétdalként valami tinédzserekről/fiatal felnőttekről szóló filmben, vagy sorozatban. A Don’t Wake Up a lemez egyik legslágeresebb dala, nettó pop-rock, a gitártémái elég U2-sak/ The Edge-esek. A Grace az első líraibb, balladisztikusabb tétel, Shane Kelly énekes frankó dallamokat hoz benne. És innentől a lassú dalok lesznek túlsúlyban, néha még egy kis pszichedelia is befigyel, de alapvetően rádióbarát pop-rock a játék neve. Aki kedveli az Aerosmith lírai dalait, vagy végig bír hallgatni egy újkori Bon Jovi lemezt (netán még tetszik is neki!) az érzésem szerint jól fog szórakozni az írek korongjával. Zeneileg itt-ott még egy kis R.E.M. is felüti a fejét. Pl. az All That Matters-ben. Főleg az akusztikus gitártéma hajaz Michael Stipe-ékra.

Az a helyzet, hogy igazán rosszat nem tudok és nem is akarok mondani a Pale Blue Moon bemutatkozására, sőt, szerintem ezzel a fajta muzsikával egy szélesebb réteghez is elérhetnek. Külföldön simán játszhatnák a rádiók a dalaikat, persze Magyarországon is, bár a hazai zenei közízlést figyelembe véve az írek túl igényes muzsikában utaznak.

Viszont lelkesedni sem tudok túlzottan az albumért, mert számomra van egy ilyen “se hús, se hal” jellege. Rocknak nem elég nyers, popnak pedig nem elég slágeres, bár tény, hogy hallgatásról-hallgatásra egyre jobban tetszik. De egy igazi pop-rockslágernek már elsőre is nagyot kellene ütnie, ragadnia kellene. Ráadásul az utolsó harmadára eléggé bepunnyad a lemez, igazi tingli-tanglivá silányul.

Egy erős közepes osztályzatot azért megérdemelnek, mert még egyszer hangsúlyozom kiváló a lemez hangzása, igényes a hangszerelés, akad néhány pofás, feelinges gitárszóló is, továbbá Kelly végig meggyőzően énekel. A Rise Up pedig hatalmas nóta, a The Beatles pszichedelikus korszakát idézően csodás!

április 03.,
május 04.,
május 05.,