Pando

Rites (2021)

Nemrég írtam pár gondolatot arról, hogy mit jelent albumajánlót, más esetben felülvizsgálatot, kritikát írni. Az ajánló esetében általában kedvenc előadónk, sokat hallgatott anyagunk kerül terítékre (én is írok ilyeneket, nehogy félreértsétek), a kritika pedig az, amikor befut a promó és az ember a felfedezés, az írás öröméért rábök és elkészíti a feladatát. Ez kifejezetten fizikai példányok esetében izgalmas, hiszen ezek ritkasága miatt nem söpörhetjük őket a szőnyeg alá. Gyakran őrlődök is az éppen rendelkezésemre álló kevés időben: egy számomra ismeretlen, random CD-vel ugorjak neki egy cikknek, vagy válasszak egy jól ismert, pofás digi promót, esetleg vegyem elő egyik régi kedvencemet, hogy a klasszikusok sorát gyarapítsam. Jelentem, a Pando esetében a legelső verziót választottam és cseppet sem bántam meg, mert most is sikerült új vizekre eveznem a segítségükkel, ami ráadásul nem is esett rosszul. Ha ajánlóban gondolkodtam volna, biztosan elriasztott volna a zenekar stílusmeghatározása: experimental black/drone/noise keverék, ismeretlensége okán pedig a klasszikusok sorába sem lehetne beleerőltetni.

A felfedezés tehát ismét győzedelmeskedett: a duóként működő Pando létjogosultságáról sokadik hallgatásra ugyan, de teljesen meggyőzött. Edzettnek kell lenni mindenképp, hiszen hangminták, szintetizátorok és egyéb hangszerek sokaságán kell átrágnunk magunkat, hogy megértsük a narrációk és zörejek kombinációjának lényegét. A projekt ugyanis nagyon aktuális problémákat boncolgat: napjaink Amerikájának korrupciós botrányai, egyre feszegetőbb etikai és emberi kérdései kavarognak ebben a mérhetetlenül lassan kavargó káoszban, ami kifejezetten jól szól. Itt van például a nyitó Agapé, ami egy régi vinyl ropogásával-pattogásával és egy eltűnt, elveszett templomi kórus távoli kántálásával vezet be a kiadványba, legalábbis első perceiben. Az egészből áramlik a kilátástalanság, furcsán baljós hangulat, mígnem egy hatalmas váltással az emelkedett hangulatból egyenesen a pokolba zuhanunk. Az egész lemezre jellemző ez a kettősség: a szépnek, jónak tartott hangok mellett folyamatosan megjelennek a torzított megoldások. Rákönyökölünk az orgonára és ritualisztikus károgás veszi át a kórus helyét, később egy ima szerű narráció, végül pedig nem marad más, csak a nyers, zúgó gitár. Megfelelő hangerőn kifacsarhatjuk belőle a hangszer lényegét. A Dadaism már címében is árulkodó, a megosztó művészeti ág közel állhat a srácokhoz, akik nemcsak a zenében, de a lemezeikhez készült képekben, illusztrációkban is saját magukat adják (kíváncsi lennék, hányan vettétek észre a borítón a penészes gombából, növényi és állati darabkákból kialakított angyalt…). Kifejezetten meglepő és szinte üdítő, hogy a rövid dalban megjelenik a dob és ténylegesen black metal tétellé válik. Furcsa, hogy a sokak által a zenéhez legközelebbinek tartott tétel a legrövidebb az egész lemezen, ráadásul pont egyszerűségével hódít nálam.

Az In God We Trust With Our Cold Dead azonnal vissza is ugrik a kísérletezés talajára: különböző amerikai elnököket, politikusokat hallhatunk, ahogy részleteket idéznek a függetlenségi nyilatkozatból. Mindezt egyre bizarrabb, morbidabb hangok kezdik el kísérni, a hallott pozitívumokat ezzel teljesen megkérdőjelezve, hiteltelenné téve. Ugyan ez nem a nagybetűvel értendő zene, de mindenképp nagyon érdekes. A Total Station Theodolite újra a kézzel fogható metalt tolja az előtérbe, akárcsak a The Molds Of Men, ahol azért skizofrénebb hangulatból sem szenvedünk hiányt. A rövid I Want To Believe vezet minket vissza a torz zörejek világába, aminek egyértelmű csúcsa a 12 perces Excarnation. Egy kis elektronikai hulladék, aminek tetején egy szép hegedűszó tereli el a figyelmünket a végleges pusztulásról. A terelés azonban nem tart ki a dal végéig: győzedelmeskedik a káosz és a drone zúgások, búgások sokasága. Hossza ellenére az is szimpatikus a dalban, hogy stílusától, elemeitől függetlenül is közérthető, hallgatható marad, leginkább a dobnak köszönhetően. Hasonló erényeket képes felmutatni a hörgéssel megtámogatott The Octagon Room, ami rendkívül sivár, groteszk sludge elemeket tartalmaz és egy nehezen felismerhető, de egyértelműen létező dallamot is bújtat magában. Ez a leggonoszabb, legsúlyosabb tétel, ami után kifejezetten feloldozást ad a záró On The Shores Of Hell. A nyugtalanságot, feszültséget szülő háttérzajok itt sem hiányozhatnak, de a tétel magja egy pozitív hatást sugárzó akusztikus gitár és végül a tenger morajlása.

Van mit felfedezni a Pando projekt új anyagán, ez kétségtelen, de mindezt csak azoknak ajánlom, akiknek igényük a zenei felfedezés, önmaga határának tudatos tágítása. Nem ez a duó jelenti a végállomást az extrém kiadványok skáláján, sőt, az elvontabb zenei irányokba kifejezetten jó belépő lehet a kapaszkodóknak köszönhetően, de a feltétlen figyelmet már ez is megköveteli. A zene hangulattá, képekké történő átalakulását már itt is megtapasztalhatjuk, amit vagy képes feldolgozni valaki a megfelelő hangulatban, vagy nem.


május 28.,
június 30.,
augusztus 04.,
augusztus 12.,