Ha funeral doom komolyabb zenekarait sorolják fel, gyakran megfeledkeznek a belga Pantheist zenekarról, projektről, ami nem a minőségnek, sokkal inkább a csendes megjelenéseknek és a hosszú szüneteknek köszönhető. Pedig a csapat vezére, Kostas Panagiotou a műfaj egyik megkerülhetetlen alakja, aki sajátos billentyűjátékával számtalan lemezen bizonyította már tehetségét (Towards Atlantis Lights, Clouds, Wijlen Wij, Aphonic Threnody).
A csendes, fő alatt érkező új lemezt sem fogja felkapni különösebben senki annak ellenére, hogy az év egyik leghangulatosabb kiadványa szabadult a világra december 3-án. Az sem segít túl sokat a dolgokon, hogy személy szerint a Closer To God borítóját mindenképp az év legrondább vizuális élményeként tudnám meghatározni. Bár a csillagos ég nagyon passzol, mégis messze állunk a három évvel ezelőtti Seeking Infinity hangulatos látképétől. Ez azonban ne riasszon el senkit, mivel Kostas egy olyan hagyományt folytat zenekarával, ami a kezdetektől fogva jellemző rá: nemcsak újrahasznosítja a megszokott elemeket, de ismét tovább bővíti, építgeti sajátos univerzumát. Ugyan a kiadvány eredetileg EP-nek indult, aminek egyetlen dala lett volna a monumentális méreteket öltő Strange Times, a járványidőszakban ez szépen kibővült és végül nagylemezként lett megjelentetve.
A legfontosabbnak a már említett további fejlődést, műfaji kiszélesedést tartom a kiadványt illetően. Ezt néhány új hangszer és váratlan fordulat hordozza magában: a kemény riffek, a gyönyörű akusztikus betétek felett még mindig Kostas orgonajátéka a fő uralkodó, de ezek mellett megjelent a fuvola és a hegedű használata (minimálisan, ízlésesen), valamint néhol a sebesség is nem várt eseményeket hoz: időnként elérjük még a középtempót is, ami korábban nem volt jellemző. Ismét megkülönbözteti az átlagos szerzeményektől a Pantheist zenéjét a már megszokottá váló színpadiasság, epikusság már az első tételben is, ahol gyönyörű kórusok és zongoratémák szinte a mennyekbe emelnek, míg be nem csatlakozik a jóval sötétebb gitárjáték és a lassú, mélyről érkező hörgés. Kostas szerint a szomorúság, a veszteség és gyász csak akkor tud kellő mértéket ölteni a zenében, ha megjelenik mellette a szépség és emlékeztet rá, hogy van mit elveszítenünk. A hipnotikusan lüktető szerzemény csúcspontja ezúttal is az ő tiszta énekének, narrációjának megjelenése, amit nem igazán lehet máshoz hasonlítani. Szinte egy alternatív valóságban, egy ismeretlen világban találjuk magunkat minden megjelenésekor. A letisztultságot, kifunomultságot sugárzó dal kiváló háttérzene lehet ahhoz, hogy hátradőlve magunkba szállhassunk és számba vehessük egyetlen napunk, vagy életünk eseményeit. Ebben segítségünkre lehet a tétel második felében érkező „gitárszóló” is, ami egy belassult David Gilmoure örökségre emlékeztetett leginkább.
A színpadiasság, vagy inkább filmszerűség különösen igaz a rövid Erroneous Elation című instrumentális szerzeményre. A zongora, orgona és a folyamatosan bekúszó kórus klasszikus módon építkezve teremt hangulatot, véleményem szerint magában rejt némi tisztelgést a tavaly elhunyt Ennio Morricone irányába is. A közjátékot a Wilderness követi, ami a kedvencem lett erről a korongról. Egy idilli állapotot, egy boldog életet mutat be, ahol nincs jó vagy rossz. A fák zöldellnek, a folyók tiszta vize életet ad, ám hamarosan viharfelhők gyűlnek. Az ember egyre szűkíti, pusztítja ezt a világot, míg végül nem marad más, csak az elkerülhetetlen elmúlás. Könnyen párhuzamot vonhatunk a Paradicsomból való kiűzetéssel, de ugyanúgy gondolhatunk az ember környezetpusztító hajlamának következményeire is. Az albumot és annak fő gondolatvilágát a Of Stardust We Are Made (and to Dust We Shall Return) című, ismét rövidebb tétel zárja le. Rövid szövegében utal arra, hogy mind csillagporból születtünk, magányra ítéltettünk és az egyetlen ami megadatott nekünk az az ismeretlen túlvilágba vetett reményünk.
A kevés szöveg ellenére a zene lehetőséget ad számunkra a gondolkodásra, elmélkedésre, megmutatja nekünk a szépséget, a torokszorító elveszettséget. Ehhez ért a legjobban a Pantheist, bár az eddigi legjobb, debütáló lemezükhöz most sem sikerült teljes mértékben felnőniük. A mondanivaló, a hangulat tehát egységes, valahogy mégis feldarabolódni látszik a lemez a könnyed és sötétebb részek mentén. Ez talán az EP-ként való kezdetnek tudható be, de ettől függetlenül bőven odailleszthető a lemez a csapat eddigi diszkográfiájához. A kiadvány meghallgatható a projekt bandcamp oldalán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
