Paragon Zero
Omass [EP] (2020)

Érdekes projekt a Miskolcról induló Paragon Zero nevű black/death metal projekt, aminek tagjai nem hinném, hogy az undergroundban különösebb bemutatásra szorulnának. A produkció maga már egészen más tészta, hiszen a 2011 óta futó név eddig egy EP-t és egy Single kiadványt tudott kisajtolni magából, amit most követ az idén megjelent Omass című, szintén nem túl nagy lélegzetvételű EP-je. P. (Aornos, The Konstellation, Svoid), Gravel S (Karst, Formorket, Lost Symphony) és Zasolth (Effrontery, Symmetry Of The Void) triója ráadásul az “új” dalokat sem most szerezte. A szerzemények hallatán azon sem lepődnék meg, ha bő 9 éves munkájuk néhány nap alatt készült volna el és csak ilyen apránként adnák ki, mert sok változás, különbség bizony nem érezhető ezekkel az anyagokkal kapcsolatban. Az Omasson simán elfért volna a tavaly kiadott The Old Witch, sőt, még dobott is volna rajta, mivel az egy egész jól sikerült dal volt. Na, de ne foglalkozzunk az idővel, hiszen az igazán jó zene kortalan…

Ebből kiindulva azonban a Paragon Zero által felkeltett hullámok az univerzum síkjában nem lesznek hosszú életűek. Nem azért, mert rosszak, sőt, az egyik legnagyobb problémám az velük, hogy kifejezetten jó dalok alkotják. A gondom abból akad, hogy ennyi idő elteltével itt egy profi csapat, akik nem igazán tudják, merre is menjenek tovább. A már-már demós hangzásra például azonnal ráfoghatjuk, hogy multidéző, meg tiszteletadó, de a zenét hallgatva inkább csak a bizonytalanságot juttatta eszembe. A zenekar death/black elemeket vegyít, néhol hagyományosabb, máskor modernebb felfogásban. Akadnak király riffek, erős darálások, dallamok és hangszeres finomságok, amiknek az egyvelegéhez nem megy annyira ez a nyers csilingelés. A fekete fém irányába eltolt hang lecsillapítja a kalapácsütéseket és kiheréli az ötletesebb témákat, ráadásul monotonná teszi a végeredményt. Olyan ez, mint egy szépen megmunkált gyémánt, amit csak egy sötétített, ráadásul piszkos üvegen keresztül tudsz megnézni. Zasolth éneke képes igazán átjönni ezen a hangzáson keresztül, neki jót tett a földöntúli, mégis ropogós hangzásvilág. A többi hangszernek csak akkor válik előnyére, amikor kifejezetten felgyorsul a zene és a black metal kerül vezető helyzetbe. Ilyen például a nyitó Phosphorous Blaze, ahol bőven kapunk gyors részeket, talán a legtöbbet az egész anyagon. Komoly tempóval nyit a Remnants is, de itt a lassabb részeknél már előjön az erő, a nyomaték hiánya a vékony hangzás miatt. Különösebb események nélkül, egyetlen megjegyezhető, rövid szólójával gördül el mellettünk a Greatest Of All Shadows, hogy a végére azért egy erős zárást produkáljon a dalcsokor a The Grey Feast segítségével. Ez utóbbiban jön elő leginkább a basszusgitár, amit sikerült sok helyen eldugni, pedig játékossága, kalandozásai kifejezetten sokat dobnak ezen a szerzeményen is.

Én személy szerint tekergettem volna még a gombokat a stúdióban a hangzás beállítása végett, mert sokkal bivalyabb is lehetett volna ez a korong. Misztikum és okkultimus pedig egyáltalán nincs benne annyi, hogy megindokolja a tompaságot. A The Grey Feastot viszont szívesen meghallgatnám egy megfelelő dalokkal operáló nagylemezen is, mert óriási hangulatot sikerült varázsolni benne. Az emlegetett zenekarok kedvelőinek, gyűjtőknek érdekes kiadvány lehet ettől függetlenül az Omass, viszont remélem, hogy a single és az EP ilyen gyors egymás utáni érkezése valami újat is előre vetít… Az összes dalt meghallgathatjátok a csapat bandcamp oldalán, valamint fizikai formában pályzázhattok rá a Neverheard Distro jóvoltából.