Bár sok lemezt kedvelek és elismerem minden erényét, ugyanakkor sosem voltam a black metal igazán elkötelezett híve. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem a műfajt, de nálam ugyanúgy be tud találni egy jól időzített thrash metal, egy lórúgásszerű death metal anyag, vagy akár egy klasszikus hard rock lemez, ha megfelelő hangulatomban kap el. Ennek megfelelőn legtöbbször a szórakoztató, a maga módján közérthetőbb anyagok szoktak képbe kerülni még akkor is, ha kritikáról van szó. Ugyanakkor a szokásos kutakodásaim, mindennapos felfedező „belefüleléseim” során belefutottam pár olyan anyagba, amelyek meghallgatása időtől, tértől függetlenül libabőrben végződnek minden egyes alkalommal. Leginkább az atmoszférikus vonalon keresendők ezek a kiadványok, közülük is legelső az egyetlen általam kifogástalannak tekintett Burzum lemez, a Hvis lyset tar oss. A Varg mesterművén átütő ridegség, magány, gyűlölet, elveszettség olyan érzelmi élményeket tudott generálni, aminek következtében ki is hegyeztem a cenzoraimat a hasonló produkciók irányába, ám rá kellett döbbennem, hogy ezekből bizony borzasztóan kevés van. Persze a klasszikus ellenére sem lenne rá túlzottan nagy igény a mai világban.
A méltó utódokhoz olyan kiadványokat sorolok, mint a Weakling egyetlen megjelent anyaga, a Dead As Dreams, a Panopticon fagyos lemezei, az Ultha bemutatkozása, a kevésbé ismert Sorcier Des Glaces és a simán bekategorizálhatatlan Ophiuchi, akik szintén egyetlen lemezzel képviseltetik magukat ebben a csillagközi térhez hasonlóan kies közegben. Közös ezekben az anyagokban, hogy szinte mindig észrevétlenül, különösebb felhajtás nélkül kúsznak be a világ zenei körforgásába, de még ezeknél is szélsőségesebb a szintén ezt a nemes listát bővítő Paysage D’Hiver projekt, ami immár 23 éve ontja magából a hófehér tél koromfekete himnuszait.
Mindezt albumnyi hosszúságú, 50-60 perces demók formájában, melyek közül örök kedvencem a projekt nevét viselő 99-es kiadvány (erről a mai napig egyik legkedvesebb cikkem is szólt már), de szintén gyakran pörög a Das Tor és a Kerker is. 2013-ban aztán megtört a lendület és néhány split kivételével az erdő hangjai elcsendesedtek, mivel kezdetét vette az új anyag megalkotása, természetesen bármiféle információ nélkül.
Az eddigi tendencia miatt meg is lepődtem, amikor megnéztem Wintherr (lásd még a szintén zseniális Darkspace) mester enciklopédia oldalát, hogy 2020-ban megjelent az első, tényleges nagylemez Im Wald címmel. Kis utánanézés után örömmel tapasztaltam, hogy nem az én figyelmem lankadt a projekt után, mivel az új kiadvány még a szokottnál is puritánabb módon látott napvilágot. Míg az eddigiek simán felkerültek a bandcamp oldalra, vagy a youtube-ra, az Im Wald mindössze 50 darab pendrive-on keresett magának gazdát. Ugyanakkor felfedeztem magamnak, hogy Wintherr saját kiadót alapított Kunsthall Produktionen névvel és limitált kiadásban elkezdte vinyl formában megjelentetni eddigi anyagait, plusz még néhány hasonló felfogásban tevékenykedő társáét. Régi tervem egy lemezpörgető beszerzése és most már azt is tudom, milyen hanghordozókat fogok az elsők közt bezsákolni…
Na szóval…Im Wald.
Néhány éves csend előzte meg a bemutatkozásnak szánt lemezt, ami az albumnyi demókhoz mérten valóban NAGYLEMEZNEK tekinthető. Mindez annak tudható be, hogy megmaradtak a brutális hosszúságú, monotóniában tobzódó kásás szerzemények, melyek ezúttal közel két órát ölelnek fel. Ez egy igazán komoly löket és még számomra is fogyaszthatatlan mennyiségű sötétséget tartalmaz, legalábbis egyben. Viszont ha úgy állunk hozzá, ahogy a korábbi produkciókhoz, akkor nem tudunk ezért igazán haragudni, mert a 13 szerzeményből igazából mindegy, melyiket hallgatjuk meg először, mind megadja azt a hangulatot, amit már a szokásosan rideg borító is ígér. A Paysage D’Hiver ugyanis továbbra sem tágul kedvenc témáitól: a csodálatos téli képektől és az emberiségből való teljes kiábrándulástól. Ahogy évekkel, évtizedekkel ezelőtt, most is komoly szerepet kapnak a természeti hangok: ropog a hó, süvít a szél és mindeközben gyilkos témák csapkodnak az arcunkba. Ha témákról beszélhetünk egyáltalán… Jó magam imádom a kézzel fogható riffeket (lásd doom metal mánia) és gyakran ásítozok nagyokat a post metalos maszatolásokon, álmodozásokon, viszont a svájci projekt hullámokban érkező, gyakran egyetlen masszaként hömpölygő gitárjátékát nem tudom nem nagyra értékelni. Valóban himnuszok ezek, melyek időnként monumentális, epikus méreteket öltenek, máskor pedig szerényen, a hidegtől rezgő ajkakként követik a távoli hegyek mögül érkező, de tisztán hallható ritualisztikus károgást. Wintherr háza táján tehát SEMMI nem változott az elmúlt évtizedekben, nincs jele innovációnak, kísérletezésnek, virtuóz játéknak vagy bárminek, ami indokolná a puszta létét zenei szempontból. Ugyanakkor itt van a hangjegyeken keresztül gyötrődő, csonttá fagyott lélek, millió ember közt képződő totális magány és valami furcsa, megmagyarázhatatlanul gyugtató üresség…
Az Im Wald egy különctől érkező anyag különcöknek, amit a legjobb talán magányos téli estékre betárazni magunknak, de jó szolgálatot tehet bárkinek, aki szereti, ha egy kiadvány hipnotikus lüktetéssel vezeti át egy olyan dimenzióba, ahol a mindennapi problémáktól elcsigázott ember sosem látott vendég. Esszenciális dalcsokor az atmoszférikus black metalt illetően, ami leginkább a hagyományokat tartja tiszteletben. Beleköthetnék a hosszába, de teljesen felesleges lenne, mivel minden pillanata fekete arany. Személyes kedvencem eddig: Stimmen In Wald.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Köszi boymester, ez tényleg egy nagyszerű anyag! Néha nem is veszem észre, hogy milyen gyorsan eltelik 2 óra a lemez hallgatása közben.