Pazar kavalkád – Meshuggah, Avatar, The Halo Effect, Mantar, Aether Realm (2024.03.07. Barba Negra)

A co-headliner turnék és a turnétalálkozások/összevonások korát éljük. Sajnos ez sok esetben azt jelenti, hogy a főzenekarok is csak 70 perc körül játszanak a megszokott 1,5 órás koncertek helyett. Viszont a másik oldal meg az, hogy így igazi „mini-fesztiválok” alakulnak ki 1-1 jegy áráért. A Meshuggah buli is összetalálkozott Budapesten az Avatar turnéval, szóval lett is belőle egy igen hosszú esemény (5 banda lépett fel ezen az estén). Eddig ilyen bulik kapcsán azt tapasztaltam, hogy Blue- és a Red Stage felváltva üzemelt. Itt nem ez történt. A két kisebb csapatot a kis színpadon tekinthettük meg, majd utána fáradhatott át a közönség a nagy sátorba. Sajnos az időjárás nem kedvezett az eseménynek. A kiválónak ígérkező este esővel és hideggel párosult.

Az estét az amerikai Aether Realm nyitotta.  A csapat melodic death/folk metal-ban utazik. Bár nem ismertem őket a színpadi teljesítményük és a fogós dalaik egyből magukkal ragadtak. A koraia kezdés ellenére meglepően sokan voltak rájuk kíváncsi, ami így utólag érthető is. A csapat egésze, de különösen Jake Jones frontember, mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat. A csapat eddig 3 lemezt adott ki, az utolsót is még 2020-ban. Szóval jöhetne már az új lemez. Azt már én is várni fogom a látottak fényében.

Másodikként a német Mantar lépett a színpadra. Őket az utolsó lemezzel agyon méltatta a kritikus sajtó. Véleményem szerint nem alaptalanul. A 2012-ben alapul német csapat fejlődését jól mutatja az is, hogy az utolsó Pain Is Forever and This Is the End című lemez már a Metal Blade gondozásában látott napvilágot. A csapat engem nagyon emlékeztet egy másik csapatra, mégpedig a hibátlan diszkográfiával büszkélkedő Gallows-ra. A Wade MacNeil-el készült utolsó két lemez mozgott hasonló világban.

A csapat nem bonyolítja túl a dolgokat. A két tagú banda a turnén sem bővült ki session zenészekkel. De ez nem is hiányzott. Olyan zsigeri őszinteséggel tolják az alapvetően punk-os attitűdű sludge metaljukat, hogy az valami baromi jó. Itt nem volta pompa se semmi. Csak két csávó, aki lezúzta az arcunkat egy jól összeválogatott setlist-el. A csúcspont nekem egyértelműen az utolsó albumos Hang ‘Em Low (So the Rats Can Get ‘Em) volt.  Sajnos a The Bomb nem hangzott el, de amúhy ez egy tökéletes koncert volt. Remélem mihamarabb főzenekarként is el lehet majd csípni őket a közelben.

A The Halo Effect-et már az első magyar bulin (2022) is hatalmas lelkesedés fogadta. Nem volt véletlen, hogy ők már a nagy sátorban kaptak helyet, mivel a fellépésükön nagyjából annyian voltunk, mint a két főbanda előadásán. Annak a bulinak a kapcsán már leírtam, de most is megteszem. Ez a csapat a legjobb dolog, ami a tradicionális dallamos death metallal történt az elmúlt több, mint 20 évben. A témák, amiket ez a csapat összehoz egy-egy nótában, az egyből visszarepít a stílus fénykorába. Az a fajta lelkesedés pedig amivel a csapat a színpadon áll, példaértékű. Őszintén süt minden megmozdulásukról a színpad, a zene és a közönség szeretete. Erről a csapatról nem lehet nem szuperlatívuszokban beszélni. A hab a tortán pedig a mindig mosolygós és lelkes Mikael Stanne. Remélem hamarosan jön az új album. Ennek a koncertnek kell lenni a referenciának mind az In Flames, mind pedig a Dark Tranquillity bulihoz. A zúzdában pedig, még az előzenekar Aether Realm frontembere is feltűnt.

Az Avatar fellépése előtt nem is tudtam, hogy pontosan mit várjak. Bár a csapat hangzóanyagaival több ízben is próbálkoztam, egy-egy nóta kivételével nem nyerte el a tetszésemet a dolog.  Itt viszont egy olyan profi előadást láthattunk, ami után már egyáltalán nem bántam, hogy összevonódott a két turné (nagy valószínűséggel egy önálló Avatar bulira sosem mentem volna el a hangzóanyagok alapján). A lemezen néha összevissza csapongónak tűnő stíluskavalkád itt nem tűnt katyvasznak. Egy hihetetlen profi bandát és műsort láthattunk, akik egy színházi előadásnak is elmenő is elmenő koncertet adtak. Itt nyoma sem volt a Mantar féle pőreségnek, minden a látványról és a kavalkádról szólt.

Az apró részletekig bezárólag, mindennek szerepe volt, vagy erősítette a hatást. Apróság, de mekkora ötlet már, hogy az énekes benzineskannából ivott az egész buli alatt. Bár a zene alapján simán amerikainak titulálnám a bandát, lehet azért nem csordult túlzásba az egész, mert svédek. És a lényeg, voltak itt azért remek nóták dögivel. A két barátommal egyöntetűen bólogattuk végig a bombasztikus koncertet, pedig jobbára Avatar-szűzként érkeztünk. Nem mondom, hogy itthon rongyosra fogom hallgatni a lemezeiket, de hogy a rajongás értük nem alaptalan, az biztos.

2019-ben járt utoljára a nálunk egy csapat, egy remekül sikerült „akkori” Barba Negra-s koncert keretében. Előtte pedig 6 éve jártak nálunk. Szóval a tendencia 5-6 év. Nekem pont elég volt, hogy kipihenjem az akkori sokkot, amit a csapat élő fellépése okozott. A banda a kezdetektől megkerülhetetlen, ha durvulat zenékről van szó. Nem tudom, hány csapat merít még ma is abból az ihletforrásból, amit anno a Meshuggah fakasztott 1987-ben. Nagyon érdekes kérdés, hogy honnan van még ötlet, mik azok a kapcsolódások, melyek motiválják ezeket az úttörő zseniket a mai napig.

A csapat nagyon jól „öregszik”.  A 2022-es utolsó lemez, az Immutable kimondottan változatosra sikerült Meshuggah mércével mérve is. Turnényitó állomásról lévén szó, nem tudhattuk mire számítsunk. Felvezetésként a Careless Whisper szólt Gerge Michael-től. Bár kicsit idegennek hatott, mi nem az egy Meshuggah buli előtt? Hiszen ilyen csapat nincs még egy.

Aztán az új albumos Broken Cog-al fel is szálltunk a léghajóra, hogy aztán közel másfél órára kilépjünk a világból. Sorra jöttek tördeltebbnél tördeltebb ritmusok a közönség pedig, velem egyetemben hagyta kinn a valóságot. Az első sorok, már a koncert kezdetén mozgásba lendültek, ami egész koncert alatt kitartott. Áramlottak a hangfalakból a minden emberséget nélkülöző gépies ritmusok, amit csak tovább súlyosbított a hihetetlen fényjáték.Új nóták és régiek egyaránt megfértek egymás mellett a programban. Itt nem volt üresjárat, beszéd, semmi. A csak az a vegytiszta őrülten komplex, de mégis varázslatos muzsika, amit anno a tagok megálmodtak.

A Meshuggah nem véletlenül megkerülhetetlen az extrém zenék színterén sem lemezen, sem pedig élőben. Bár igazából azt sem tudom eldönteni igazán, hogy rajongok-e értük, azt bizton állíthatom, hogy a zsenialitás metal zenei kinyilatkoztatását mindenkinek meg kell tapasztalnia egyszer a Meshuggah prezentálásában. Csúcspontot nem tudok kiemelni. A hangzás, az előadás a fények, itt minden rendben volt. 10 szám után levonult a csapat, hogy aztán a Bleed-el és a Demiurge-al a maradék kétséget is elvesse, hogy kik is a komplex brutális metál koronázatlan királyai, immár több mint 30 éve.

Ezen az idei év egyik legerősebb csomagját láthattuk. Erre mondják azt, hogy tökéletes buli. Emelem kalapom mindenki előtt, hogy ez a csomag összejöhetett.