Phobophilic
Enveloping Absurdity

(Prosthetic Records • 2022)
boymester
2022. október 30.
1
Pontszám
8.5

Nagyon hosszú utat kell bejárni ahhoz, hogy valaki igazán mindenevő, ínyenc metal kedvelő legyen. Ez nem felvágás, büszkélkedés részemről, hanem egyszerű felismerés, hogy nem olyan könnyű dolog eljutni a Kacsamesék főcímzenéjétől a Skepticism legjobb lemezeihez. Évek, évtizedek kellenek és folyamatos lelkesedés, kíváncsiság, ami vagy van, vagy nincs. Simán besokallhat a hallgató, vagy leragadhat egy adott stílusnál, akár kedvencnél is, ha nem hajtja az átlagnál valamivel nagyobb kíváncsiság, felfedezési vágy. Ehhez hasonló gondolatmenettel izzasztottam hajnalban még csak takaréklángon pislákoló agysejtjeimet és azon kattogtam, hogy mennyire lehet nehéz feladat egy teljesen átlagos zenehallgatót (legyen az a legmerészebb Petőfi Rádió fan) eljuttatni odáig, hogy meghallja egy olyan kiadvány értékeit, mint például a mostani kritikám alanyaként kiszúrt Phobophilic nevű formáció friss lemeze. Lehetséges-e egyáltalán, hogy több évtizednyi érdeklődés nélkül valaki rácsavarodjon arra, amikor egy zenekar lovecrafti sötét dimenziókat csurgat egymásba annak nyilvánvaló embergyűlöletével és ridegségével. Az extrém, a más iránti igény, vágyakozás bizony egészen a gyerekkorig kell, hogy visszanyúljon mindenkiben, aki velem együtt szereti a hasonlóan súlyos zenéket. Persze jöhetnek a pszichológusok ezerrel, hogy milyen lehetett az a gyerekkor, sőt, a média is szereti többségében lelki sérült különcnek beállítani a rockert, metalost…jelentem az enyém kifejezetten kiegyensúlyozott volt (és néha úgy érzem véget sem ért). Szerető szülők, sok vidámság, viszont a sötétebb építőkockán már az oviban megakadt a szemem. Izgalmasabbnak tűnt a többinél. Merészebbnek. Ugyanez a helyzet magával a zenével is.

A Phobophilic egyébként nem ígér sokat sem külsőleg, sem megvalósításban, viszont amit elvárhatunk tőle, azt teljes mértékben teljesíti. A kvartettként üzemelő csapat amerikából származik és old school death metalt játszik, sok-sok doomos cammogással karöltve, de mégis olyan bandákat tudott megidézni bennem, melyek öreg kontinensünkön születtek a 90-es évek első felében. Itt is olyan zenekarok között kell kutakodnunk, melyek bőven megmaradtak az underground világában és manapság inkább kultikus bandaként emlékezünk rájuk (Spina Bifida, Demilich, Adramelech és korai Asphyx hirtelenjében…). Kortárs tekintetében egyértelműen a párhuzamosan felemelkedő death csillag, a Mortiferum említhető meg, valamint a Tomb Mold. Ha ezek a nevek ismerősen csengenek és lázba hoznak, akkor a Phobophilic egyértelmű választás lehet, mit kérj a Jézuskától a fa alá. De még a Mikulásnak is megírhatjátok a levelet…

Persze nem árt tisztában lennünk az anyag apróbb hibáival sem, nehogy aztán a páncélszekrényben végezze a korong a lejátszó helyett túlféltésünk okán. Első körben érdemes megjegyezni, hogy hiába Lovecraft neve, a zenekar nem a szörnyekben tobzódó dimenziókat tűzte ki zászlajára, mint fő ihletforrást, hanem egy sokkal belsőségesebb, depresszívebb megközelítését nyújtja a híres író életének. Belső vívódások, világ- és embergyűlölet az, ami táplálja a legtöbb dalszöveget. A gond inkább az, hogy ezek a szövegek néha elég furán el tudnak süppedni a zene mögött, a hangzás kialakítása során az egyébként remek hörgést időnként a háttérbe szorítják. Ezen felül az egész anyag kissé tompán, erőtlenül szólal meg, miközben maguk a témák igazán megérdemelnének egy fejleszakítósabb hangzást. A lemezen akad némi minőségi hullámvasút is, bár hatalmas különbségekre nem kell számítani, csupán akadnak átlagos és igazán ütős tételek. Itt van például az azonnal ható nyitó dal, az Enantiodromia példája, ami egészen jónak tűnik addig, amíg meg nem halljuk az utána következő Those Which Stare Back bőven játékosabb, izgalmasabb megoldásait, ami leginkább a kalandosabb basszusnak köszönhető.

A Nauseating Despair a végén felpezsdülő aprítást leszámítva egy kötelezően hangulatos death metal tétel, akárcsak a szaggatott ritmusokkal nyitó Cathedrals of Blood (Twilight of the Idols), ami a remek dobjátékkal tud kiemelkedni a többi tétel közül. A lemez lendületét némileg megszakítja a death metal cuccok rémálma, a középre beszúrt instrumentális tétel. Egyedül arra a korszakra tudott emélkeztetni, amikor meg kellett fordítani a magnókazettát. A The Illusion Of Self aztán rendesen odateszi magát feszességével és sikító gitárjátékával, ahogy az utána érkező Survive In Obscurity is. Jó dalok, de ismét jön egy „következő” és az Enveloping Absurdity esetében záró akkord, ez pedig maga a címadó tétel. Mindenből rátesz egy csipettel többet: fifikásabb riffek, több őrület, több gyűlölet, több játékidő.

A lemezhez természetesen kiváló hangzás is párosul, amit nem tagadhatunk el, ráadásul dalszerzésből is igen magabiztsosan hozzák a kötelezőt. Aki kedveli a régi sulis death metalt, az mindenképp tegyen vele egy próbát, ezt most bárki megteheti a csapat bandcamp oldalán. Bemutatkozásnak mindenképp betonbiztos.