Pilori
À Nos Morts

boymester
2020. december 14.
0
Pontszám
7.5

2020 az igazi kihívások éve marad szerintem mindenki számára, legyen szó vírusról, munkahelyről, családról és a korlátozott kapcsolatokról, amire még nem nagyon volt pédla alapvetően beszéd és társaságorientált korszakunkban. Így év vége felé rám is elkezdett záporozni a világvége hangulat, leginkább azonban a kiadóknak, akik úgy néz ki készletkisöprés gyanánt minden maradék lemezüket a postás kezébe nyomták. Ez nem azt jelenti, hogy rossz anyagok érkeztek, sokkal inkább azt, hogy se eleje, se hátulja a különböző stílusú kiadványoknak a fiókomban stílustól és származási helytől függetlenül. Alapvetően nem vagyok egy ambient, grind rajongó, most mégis tornyosulnak a könnyed depresszióba ringató agymenések és a belezős cuccok előttem. Ebből a pakkból emeltem ki magamnak most a Pilori nevű francia csapat bemutatkozó anyagát, ami emelkedett hangulatot árasztó és egyébként gyönyörű borítója ellenére igazi zabolázatlan mocskot zúdít ránk a maga 23 perces játékidejével.

A marcona pofával megáldott társaság a grindcore mellett kötelezte el magát, amit olyan finomságokkal vegyítenek, mint a hardcore és a crust/black vonal. Mindezt az áldott szentháromság jegyében a témaválasztást illetően: okkultizmus, horror és sötétség. Ennek megfelelően bődületes sűrűséggel és intenzitással kezdődik meg a rövid, de minden igényt kielégítő utazás a Que La Bête Meure című nótával, ami a hozzá készült videóval szépen elérhető közelségbe hozza az ember által teremtett földi poklot. A dalban egyébként vendégként Dylan Walkert is hallhatjuk, aki a Full Of Hellben is gyakran leordítja a fejünket.

A stílusában hosszúnak nevezhető nyitán után aztán szép lassan jönnek a rövid és intenzív tételek, amelyekbe igazán jól sikerült beépíteni a málházós hardcore feelinget is. Ilyen a tördelt ritmusokkal támadó Apnée, ami könnyen kiválthatja belőlünk a bólogató reflexek megjelenését, valamint a szintén videóval megtámogatott La Grande Terreur is. Ha itt még nem teljesen, a Poursuite Du Vent idelyére nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy a lemezt bizony az egyszerű, de azonnal ható gitártémák fogják elvinni a hátukon. Vendégénekes ide vagy oda, ebben a tételben is a punkos, hc-s lüktetés a nyerő, valamint a disszonáns hangokkal megtoldott lassulás. Ez utóbbi a folytatásban azonban igencsak szerencsétlenül tud elsülni: a lemez közepe felé található Á Nos Morts, ami ugye a címadó tétel, egy totál felesleges akusztikus andalgás. Ebből nehezen ébreszt fel a Lorsque Viendra La Nuilt a visszatérő lazaság ellenére és a Divine Comédie újabb tempózása is, azonban a Sous Mes Mains már újra teljes sebességgel pörög.

Az album nyitódalához mérhető tételek zárják a lemezt, bár a hasonlítás leginkább hosszúságban állja meg a helyét. Az À La Recherche Du Temps Perdu az album talán legunalmasabb szerzeménye, amit a Danse Macabre tud valamennyire ellensúlyozni.

Nem egy felejthetetlen élmény a francia horda bemutatkozása, de szégyenkezniük sincs miért. Ügyesen kevergetik a különböző stílusokat, jó érzékkel kezelik a hangszereket, egyedül a dalszerzés minőségét kellene egységesebb színonalra emelniük.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.