Pissgrave
Posthumous Humiliation

Avatar
2022. augusztus 31.
1
Pontszám
10

Olyan albummal járulok a mélyen tisztelt nagyérdemű elé, amitől biztosan leesik az áll. Igen, muszáj volt ellőnöm ezt a poént, a 2013 óta aktív bandaként számon tartott Pissgrave ugyanis egyike a legundorítóbb bandáknak a bolygón. Hirtelen nem is jut eszembe a death metal műfaján belül méltó kihívó az általuk képviselt morbid, bestiális és mélységes sötétséggel átitatott brutalitásnak. A demo és a 2015-ben kiadott album több mint figyelemreméltó alkotások, ám a banda eddigi koronaékszere mindenképp a 2019-ben világra ellett, legutóbbi albumuk, a Posthumous Humiliation. A Pissgrave itt dobta le minden értelemben az ékszíjat, és szabadjára engedte ezt a megállíthatatlan buldózert. Ugyan már 3 éve annak, hogy megjelent ez a mestermű, én mégis úgy gondolom, hogy Philadelphia büszkeségei megérdemelnek egy írást.

Demian Fenton és Tim Mellon adja ennek az elképesztő förmedvénynek a szívét és a lelkét. Mind a gitár, mind a vokál fronton beleadnak apait-anyait. Persze a többiekről sem szabad megfeledkezni, mivel nélkülük ez az album egyszerűen nem lenne az, amivé vált. Matt Mellon úgy püföli a dobokat, hogy szerintem egy egész kamionnyi szerkót elhasznált a felvételek alatt. Brad D. basszusa pedig végig ott dübörög a háttérben, átvágva az atmoszférát körülötte, megadva a plusz, nyomasztó súlyt, ami annyira jellemzi ezt az albumot. Merthogy tessenek csak elhinni, hogy egy ilyen album után egy mezei Cannibal Corpse Csajkovszkijnak tűnik.

Vessünk egy pillantást a borítóra, ugyanis sok mindent elárul a zenéről is. Undorító, gusztustalan, kegyeletsértő és mindig képes felhívni magára a figyelmet…már ha nincs cenzúrázva. Sokan megbotránkoznak az ilyen borítókon, még az extrém műfajon belül is sokaknak ez a „túlzás” kategóriát képviseli. Azonban én mégis azt mondom, hogy ennél találóbbat nem is találhattak volna ahhoz a zenéhez, amit ők játszanak. Ez már túlmutat a rajzfilmes zombik világán, náluk alvadt vér folyik a csapból, nem klóros víz. Amint elindul a legrövidebb Euthanasia című szám azonnal letaglóznak minket a sodró, tornádóként közlekedő riffek. Hozzá jön az a bestiális vokál, ami megkülönbözteti a hasonszőrű bandáktól a Pissgrave stílusát. Semmi emberi nincs benne, abszolút elhinném ha azt mondaná nekem valaki, hogy egy alvilágból származó démon morogja gyűlölettel teli üzeneteit e hernyók lakta bolygó élőlényeire. A dal végig gyilkos, egy páncéltörő hajó súlyosságával igáz le mindenkit, aki az útjába merészel állni. A dob kifejezetten természetes hangzású és eszméletlenül primitív módon gyalázza széjjel a bőrt. Olyan erővel csapódnak be az ütők, hogy az kis híján átüt a fülesemen.

A szólók kaotikusak, rövidek és lényegre törőek. Itt progresszív dalszerkezeteknek, dallamoknak nincs helye, egyedül a pusztítás az, ami a Pissgrave szemei előtt lebeg. Azt gondolhatnánk, hogy ez egy végtelenül unalmas darálógéppé változtatja a lemezt, ám tévedünk. Olyan minőségben, olyan állatias erővel zúdítják a mocskot, a szennyet, a fertőt, a fostengert a pofánkba, hogy tátott szájjal várjuk a következő adagot. Itt térek rá ennek a borzalmas erőnek a mibenlétére: a hangzás. Itt semmi nyoma nincs a tisztaságnak, a kellemesen andalgó gitárhangzásnak, aki csak úgy félve beköszön az ajtón, szinte szégyellve, hogy létezik. Itt minden a nyakunkba zúdul a maga nyers, elementáris valójában, semmi nincs túlgondolva. A torzító pedálok birodalma ez, minden a gyilkos, véres brutalitás szolgálatában áll. Olyan lehengerlő energiákat szabadítanak fel ezen az albumon a Pissgrave tagjai, hogy annak lehetetlen ellenállni.

Mindezen felül a dalok rengeteg faszcibáló, hányadék, lucskos gitártémát tartogatnak számunkra. Személyes kedvencem a Funeral Inversion, ami a kaotikus szóló után olyan eszméletlen pusztításban végződik, hogy kénytelen vagyok mindig visszapörgetni ezt a részt. De simán megemlíthetném az utána következő Catacombs of Putrid Chambers-t is, ami egy kifejezetten emlékezetes témával nyitja meg előttünk ennek a zenei koncentrációs tábornak a kapuit. Senki se gondolja, hogy nyeretlen kétévesek csinálták ezt az albumot, akik jó ha három hangot tudnak letartani a gitáron. Olyan feszes a Pissgrave játéka, akár egy 15 éves japán kisiskoláslány tubarózsája. Fele ilyen hatásos sem lenne ez az album, ha nem ez a négy úriember lenne a vezére ennek az őrjöngő tébolydának. Egyedül az utolsónak érkező Celebratory Defilement fináléja ad nekünk megváltást, szomorúan menetelő gyászindulónak felérő témájával zárja ránk a koporsófedélt. Nyugszunk…de nem békében.

Nem is akarom tovább ajnározni a bandát, aki vevő a Posthumous Humiliation csillagrendszereket elpusztító gyilkológépezetére, azokat már az első hangok szerelembe ejtették. Persze, az egyik kedvenc bandámról van szó, így még szép, hogy ajánlom minden extremitást kedvelő metal rajongó számára. Azt viszont tudni kell, hogy még azon belül sem fog mindenkinek ülni ez az album, az extrémnek is a túlsó oldalán, a perifériáján foglal helyet ez a lemez, ahová csak a valódi megszállottak teszik be törékeny lábukat, amit aztán ketté is tör a Pissgrave. A borítón látható úriember emlékét pedig örökre megőrzi ez a modern klasszikus. Bárcsak én lehetnék az a szerencsés flótás.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.