Plum Green
Somnambulistic (2021)

Vannak olyan muzsikák, melyek tökéletesen leírják egy évszak hangulatát. Jelesül az ősz impresszionista festők alkotásait megszégyenítő színkavalkádját, vagy éppenséggel a szürkeségbe fordult esőízű pillanatait. Ezen romantikus hangulatú évszak a számadás, a fordulópont és a befele tekintés időszaka. Az élet érett boldogságáé, melynek küszöbén már ott integet a tél, mint az elmúlás szimbóluma. Ilyenkor még élvezhetjük a jó időt, a természet varázslatos színeit és a késői nap sugarain érlelt gyümölcsök édes ízét. Noha a Plum Green név hallatán nem éppen a mézédes őszi gyümölcs íze jut eszembe (talán pont e miatt a kettős érzet miatt választotta a duó furcsa nevet), viszont a mögötte rejlő muzsika kifejezetten kellemes utóízt hagyott hallójárataimban.

Számomra nem áll túl közel ez a minimalista, kísérleti darkfolk-ambient zenei perspektíva, mint amit a Plum Green közvetít. Ezért ismertlen volt számomra a zenekar korábbi munkássága, de meglepődve tapasztaltam, hogy korán sem új-keletű formációról van szó. A Melbourne-i duó (Marissa Nadler ének, és Hope Sandoval hangszerek) 2010 óta tevékenykedik, és idén szeptemberben jelent meg Somnambulistic címet viselő új nagylemezük. Ausztráliából már jött pár igen figyelemre méltó, a kontinens klímáját meghazudtoló underground alkotás, így kíváncsian vágtam bele a lemez hallgatásába. Miféle zenei különlegességben lesz részem a Plum Green kapcsán?

Ahogy megszólalt Somnambulistic lemez első tétele, a Raspberry Vine, egyből egy az „álomszerű” jelző fogalmazódott meg bennem. Azaz furcsa, néhol kísérteties, de önmagában gyönyörű utazás érzete. Tökéletesen leképezi album címe (szomnambulisztikus = alvajárás) ezt a fajta hangulatot. A dal leginkább akusztikus gitárra, finom tónusú ambient és filmzenei megoldásokra épít. Ami fura a dob, illetve legtöbb esetben a basszus hiánya. Emiatt számomra a légiesség, könnyedség érzését keltette. Ezt a benyomást erősíti Marissa Nadler kísérteties, suttogó énekhangja is. Érdekes megoldás a dalban, hogy a gitárt vonóval szólaltatják meg. Noha eltérő tónusú, de mégis olyasféle hangzást produkál, mint egy torzított vonós hangszert hallanánk. Egyébként más szerzeményben is feltűnik a lehelet finom vonós hangszer. Az Eye Shut igazi dark-folk tónusú szerzemény. Egyszerű a dal szerkezete, ennek ellenére mégis működik. Innen látszik, hogy nem mindig a zenei virtuozitásban rejlik egy mű ereje. A White Kitten, az ambient „szőnyeggel” megtámogatott lehelet finom akkordbontás és a vokál miatt Chelsea Wolfe dalait juttatta eszembe. Ez volt az egyik kedvenc tételem az albumról. Nem tudom, hogy az ének miatt, vagy egyszerűen, csak azért mert keménymagos macskarajongó vagyok.

A Grave Snuggler egész kellemes idilli hangvételű, könnyed szerzemény. Itt a háttérben az akusztikus gitár mellett megjelenik a hegedű hangja is. Bennem a szitáló eső, hó képét jelenítette meg a People Of The Snow, amit a lágy, letisztult Walk Against The Wind követ. Itt szinte csak a gitár kíséri az éneket. Viszont a meglepetésként hatott, hogy a nóta kétharmadánál egy csekély zongora szólam is becsatlakozik. Bárcsak többször alkalmazták volna ezt a hangszert. Összetettebbé, változatosabbá tette volna a hangképet. A Moon Of Honey-ban jobban előtérben van a szinte indusztriális hatást kölcsönző effektezett hangszerek és sample-k. A Here We Go szépsége pont a egyszerűségében rejlik. A szinte már monoton akusztikus gitár témáját az zörejek mellett a hegedű hangja is megtámogatja A Belleza Nocturna az utolsó szerzemény a lemezen. Talán ez a legkiemelkedőbb és zeneileg is a legkomplexebb alkotás a kilenc dal közül. Szinte már–már bluesos karakterű.

A Somnambulistic album egy gyöngéd, törékeny pillanatokat adó érdekes szerzemény, amely valóban képes elvarázsolni, kiragadni és én nem tartom túlzásnak a hangulat kapcsán a megnyugvás érzetét sem. Azonban, nem teljesen a pozitív lecsengés köszön vissza a dalokból. Inkább egyfajta jóleső komorság, melankolikus merengés, ami semmiféleképpen nem mondanám csüggesztőnek, vagy lehúzónak. Inkább olyasfajta érzetnek, mint amit az ősz kapcsán járja át (az erre fogékony) az embert. Az ütős hangszerek mellőzése érdekes megoldás. Talán ízlésesen alkalmazva hozzátudott volna adni a dalokhoz. Ahogy a zongora is. Ettől eltekintve a hangszerelés remek. A finom, de minimál akusztikus gitár és ambient betétek hibátlan módon leképezik a levegősség, testetlen lebegés érzetét. Marissa énekhangja is tüneményes. Szeretem ezt a fajta „suttogó”, „kísérteties” női éneket. Noha nem egyedi, de hangulatát tekintve remek a merengő hangvételű zenékhez.

A hangzás szuper. Tökéletesen hallanti minden hangszert. Számomra nemigazán különültek el a szerzemények. Egyfajta felsorakozó álomképek folytonosságaként tükröződnek vissza. Elbírtak volna karakteresebb kapaszkodókat, hogy aztán az embernek később is eszébe jusson, hogy „aha volt ezen az a szám…”. Mindegyik szerzemény leginkább egyformán teljesít. Nagy magasságokat nem hoznak. Az egyszerű szerkezetű dalok a hangulatkeltésre építkeznek. Persze, ezt nagyon is jól teszik. A lemezborító szerintem semmit sem fejez ki. Ahogy elnéztem a korábbi kiadványokat nemigazán foglalkoztak ezzel. Lehet, hogy ők bele látták olyat, amit én sehogy sem. Nehezen tudnám elképzelni, hogy mondjuk az ajánlókat lapozgatva a borító kapcsán megakadt volna a szemem a korongon. Mivel, én nagy „borító rajongó” vagyok, így szerintem erre több figyelmet kellene áldozni.

A Plum Green valóban kísérleti zene, de nem hoz újdonságot. Viszont egy jól felépített, megszerkesztett és átgondolt produkció, mely minőségi pillanatokat nyújt. Kellemes társ lehet egy őszi sétához, vagy éppen a csekély számú nyugodt percek oázisában való elmerüléshez. A lemezt Chelsea Wolfe, Noéta, Aleah Stanbridge (Trees Of Eternity, Aleah), Arrowwood, Ison rajongók számára ajánlanám.


Angertea, Mudi, Nís
október 22.