Post Luctum

Acceptance (2021)

Számomra a funeral doom, illetve a death/doom műfaja ez egyszemélyes zenekarok gyűjtőhelye. Részben azért mert a bánat érzését nehéz megosztani és részben talán azért is, mert csak az igazán megszállottak képesek azt a 3-4 akkordot, vagy riffet 8-10 percen keresztül játszani. A viccet félre téve lehet benne valami… de ez csak az én meglátásom. A szóban forgó műfaj olyan egyszemélyes zenekar csodákat termelt ki, mint a Somnent, a Doom: VS, a Sorrowful Land, a Deep Memories, a Forest Of Shadows hazai viszonylatban a Dreams After Death és a most terítékre kerülő amerikai death/doom metalos Post Luctum projekt. Az egész mögött egy Ian Goetchius  nevű zenész áll, aki már 2019-es, négy tételes After Mourning EP-jével a végzetes depresszió sírjaiba húzott le minket. Ezt a fonalat folytatta a napokban megjelent Acceptance címet viselő első lemezével.

Ian Goetchius öt tételes anyagán a bánat metal minden jellemező vonását felsorakoztva mutatja be az elmúlás szívbemarkoló tényét és fájdalmát. Dalai leginkább a ’90-es évek brit death/doom hatásait, valamint a finn éra mély melankóliával átitatott fagyos és egyben depressziós dallamait hordozzák. Lehet itt párhuzamot állítani a My Dying Bride, a Swallow The Sun, az October Tide, vagy a Daylight Dies vonalával, a Post Luctum mindezeket egyfajta egyedien összesűrített bánatos atmoszférával tálalja elénk. Kezdő dala a The Passing mint az epikus fájdalom hű megtestesítőse jelenik meg szemünk előtt, illetve füleinkben. Billentyűinek nyomató dallamai szinte lélekbe markolóan festik meg azt az ürességet, melyet egy fekete bobozva zárva érezhetünk. Ezekhez hosszú, lassú őrlésű ultra doom mély riffek csatlakoznak, melyek csak felerősítik a bezártság és az elmúlás érzéseit.

Mindezekből egyfajta kitörési vágyat sugallnak a dinamikusabb, már majdhogy black metalosnak is mondható The Dark Fringe és Frozen Heart dalai, amik remekül kidomborítják a lemez keményebb és egyben dallamosabb oldalát is. Igaz ez a dinamizmus és egyben reményt sugárzó isteni fény, hamarosan belefulladnak az ezt követő Our Monuments monumentális, lelkileg teátrális hangulatú sötét bánat vonulatába, amit művészünk a záró, egyben az EP címadó dala, az Acceptance 10 perces siralom völgyében járat csúcsra. Itt aztán nincs kegyelem… A dalt indító kozmikus rezgések után fulladozva merülünk el a bánat hangjaitól jól kimunkált gitár témáinak tengerében, ahol is néha megkapaszkodunk a mentőövként dobott akusztikus hangszirteken. De ebben a mély örvényű, melankolikus sodrásból nincs menekvés… csak le, lelkünk tengerének a mélyére.

Az Acceptance, akár a jól működő fájdalom. Nem mutat túl sokat, se túl újat, de azt nagyon is tudja, hogy ha kell, az hol fájjon.

szeptember 25.,
október 01.,