Kétség sem férhet hozzá, hogy az egyetlen tagot számláló projektek aranykorát éljük már jó ideje, legalábbis az underground bugyraiba merülve gyakran találkozunk ilyen produkciókkal. Nincs ez másként az amerikai Post Luctum esetében sem, az egyébként idén egészen jól menő (mennyiségben inkább, mint komoly minőségben) death/doom metal határvidékén mozogva. Úgy gondolom ez a stílus is kezd egész szépen telítődni, ha még nem tette meg, mert egyre kevesebb egyedi megmozdulással találkozni, inkább a retro anyagok bukkannak fel sűrűbben. Persze azért még van remény egy-egy remekműre, csupán nagyon jó dalokat kell írni hozzá, mert azok mindig, minden időben betalálnak. Fontos dolognak tartom még az igazi elkötelezettséget is, aminek Goetchius nevű multiinstrumentalista zenészünk biztosan nincs híján.
Következtetem ezt abból, hogy több, mint egy évtizede próbálja megkeresni a saját hangját. Először Sour Milk Theorem névvel hozott ki pár demót és 2012-ben egy lemezt, majd a Post Luctumra feküdt rá elég rendesen. A bemutatkozására 2021-ben került sor az Acceptance során, amivel volt szerencsém összefutni. Félkész érzetet kaptam tőle a sok sablon miatt, viszont ott volt benne a lehetőség egy jóval összetettebb folytatásra, amit most a The Indifference Of Time: I hivatott beváltani. A lemezt Goetchius egy trilógia nyitó darabjának szánta, ami egyetlen téma, a fájdalmas veszteség feldolgozása, elfogadása, megélése köré épül. Persze az lenne a furcsa, ha egy death/doom korong a szivárványpónik gondtalan életét mutatná be. Meglepetés tehát nincs, viszont zenészünk ezt személyes tapasztalatai és élményei alapján dobta össze, magasról téve arra, hogy “volt már”. Az ilyen alkotások ugyanis nem a közönség boldogságát és igényeit hivatottak kiszolgálni, sokkal inkább egyfajta szelepként működnek, melyen belül egy zenélni is tudó ember kiengedi magából a gőzt, közszemlére teszi a lelkét.
Ez szépen hangzik ugyan és dicséretes, de ettől még a Post Luctum nem fog letaglózni senkit. Hangszeres szempontból egész kellemes dalcsokor, a billentyűk igazán monumentális pillanatokat szülnek (ilyen rögtön az In Avoidance nyomasztó, depresszív nyitánya), a gitárok elcsordogálnak hol álmélkodós-dallamos módon, hol keményebben. A legfőbb problémát élvezhetőség szempontjából egyedül az ének jelenti. Tisztességes hörgésként jelenik meg, de szinte végig ugyanabban a tartományban kívánja ránk hozni a frászt. Egy másik sávban ráadásul károgás szerű hangok is hozzá lettek csapva, ez a kombó pedig egyszerűen nem működik megfelelően a jóval komolyabb íveket bejáró, okosan építkező zenével. A másodikként érkező The Pain Of Hope végére már nyugodtan rápillanthatunk az órárnkra, hogy mennyi idő van még hátra ebből a lemezből (valamivel több, mint a fele).
A játékidő egyébként nem túl hosszú, a maga stílusában a 42 perc egészségesnek mondható. Egy kicsit kizökkent a masszív bámulásból a Don’t Fear The Fading Light című darab, ami komolyan felgyorsul és meglep, hogy aztán a folytatásban szépen visszatérjünk a vegetatív állapotba.
Kár lenne hasonlítgatni a Post Luctum munkásságát a hasonló stílusban mozgó “nagyokhoz”, valamint hatásokat felsorolni, mert teljesen más ligában szerepelnek. Ugyanakkor nálam nagyon kellemesen elcsordogált ez a kiadvány, így nem tudom teljesen leírni. Tényleg van benne valami nagyon őszinte, ami átjön a nem túl sűrű hangjegyek közt és egyszemélyes volta ellenére egy bizalomgerjesztő produkciónak mondható, amiről később még hallhatunk.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
