2021. január 29-én jelent meg a kaliforniai Pounder második, Breaking The World című lemeze CD-n, szalagon és LP-n a Shadow King kiadó gondozásában. A 2017-ben debütált trió első lemeze Uncivilized címmel 2018-ban jelent meg. A korábban amerikai, illetve brit súlyos death és grindcore csapatokat erősítő hármas változatlan felállása a Breaking The World-ön: Aljenadro Corredor (Vallenfyre) – basszus és vokál, Matt Harvey (Exhumed, Grusesome) – ének, gitár, és Tom Draper (Carcass) – dobok.
A hét dal 37 perce alatt mindvégig a ’80-as évek eleji amerikai és európai színtér bandái derengenek fel. A hátuk mögött sok lemezt tudó tagok a számomra inkább az öreg kontinens jól elkülöníthető korai HM-hangzását hozzák abból az időből, amikor NWOBHM elöntötte a világot. Azt az időt, amikor a kontinensünkön a németek előtt néhány évvel a független benelux-kiadók karolták fel a HR-ből HM-be váltó zenekarok sok képviselőjét és még éppen alakult a stílus. Az erőteljes trióban játszó Pounder ugyanezekre a dallamokra hangolja zenéjét, egyszerre „olyan mintha”-hangzással és a stílus több évtidezes hangzásfejlődésének eredményével. A lelkes hallhatóan jó zenét akar játszani a mára a proto-HM-lal is lassan telítetté váló underground „piacon”. Ezzel a lemezzel megérkezett az esélyük a szélesebb elismertségre. A nótákat írók tudják, mitől jó, mitől ütős egy HM-dal. Matt Harvey ismeri a gitárjáték titkát. Az ezen zene alapját, különösen trióban képező dob-basszus összjátéka erőteljes, lüktető. Ráadásul, a szólók alatt sem üres a hangzás. A dalokban megjelenő többszólamú férfias vokálok, amelyek az egyszólamú refrént erősítik, mindig némi új színt adnak a nótáknak.
Az énekhang bizonytalanságát hallva azonban nem tudom, van-e értelme megismételni pontosan ugyanazokat az tónusokat, amiket a ’80-as évek eleji metal zenekarok számos dalában is hallhattunk annak idején, lemezre vágva. Tulajdonképpen a lemez egyetlen furcsaság a számomra az, hogy én végig drukkolom a dalokat, hogy Matt kiénekelje pontosan azokat a hangokat, amiket megcéloz, miközben nem érzem, hogy ő ugyanúgy akarná (hiába hallgatom meg újra…). A verzék alatt jószerivel egy hangmagasságban, félhangokon operál, miközben a refrénekben ki tudja ereszteni a hangját. Elképzelhető, hogy a következő lemezre, ebben a stílusban folyamatos koncertgyakorlat eredményeképpen a vokális témák mostani bizonytalansága eltűnik és a zenéhez méltó erős énekkel hallhatjuk az akkor már harmadik Pounder-albumot. Én minden estre kíváncsian várom.
A dalok hallgatása közben szórakoztató nézegetni a lemezborítót, ami zsáner-lemezcím és -dalcímek, sőt típus-szövegek mellett pontosan a stílus hajnalát reprezentálja. Ráadásul a kompozíciót, mind az összeroppanó Glóbuszt, mind a szegecselt kezek-karok és felvillanó szemek ábrára kasírozott antropomorf megjelenítését, jónéhányszor elsütötték más zenekarok is.
Bár a promo anyaga és a bandcamp-felület is triót mutat be, azért kihallatszik, hogy ez stúdióban sem így működött (a beillesztett kép szerint koncerten sem). Ám ez ne okozzon problémát a hallgatónak, mert a hangzó anyag a lényeg. A dalok felépítése, a dob változatossága, a pörgetések, az ikergitárjáték és a száraz vokál nagyon erősen jelennek meg már az első dalban, a Spoils of War-ban is. Minden kötelező allűrrel: a kiállások idején hangról-hangra emelt ismétlésekkel, a remek hajlításokkal. Itt kapjuk az arcunkba az első magabiztos közlést: „jöttünk, láttunk, győztünk„. Emellett egy valódi triónak megfelelően erős hangszerként szól a basszus a címadó Breaking the World menetelős, lüktető riffjei alatt. Ez a nóta a lemez és a Pounder zenéjének ars poeticája a „headbangerek álmáról”, arról, hogy „egyszer élünk” és „most rászabadulunk a világra”. A mai ízek jól hallhatóan jelennek meg a lágy billentyű-felvezetéssel induló, majd azt elsöprő legalább három gitárszólam riffjeibe torkolló Never Foreverben. Ismét csak a „most vagy soha”, a „kezemben a sorsom” sorok dörrennek és a lemezen először kiemelkedő, magas vokálok ékesítik a refrént. Ahogy a korong tovább forog, egyre keményebb, vadabb, speedesebb dalok törnek elő, kellemes zakatolással, gőzmozdonyos dobolás és basszus felett. A staccatos gitárokat darálós power-hangzás váltja, és ismét többszólamú magas vokál-sorok hallhatók ezzel: „tudjuk, mit akarunk” (Give Me Rock). Újra és újra tempóváltások, kiállások díszítik a zenét. Mindennek tetejébe a lemez íve is jól szerkesztett, szívesen indítom újra, amint a lendületes, talán a leggyorsabb Deadly Eyes-zal végetér.
Ha manapság akadnak is „eredetibb”, nem csak ösztönös, de a Pounder-zenészekhez hasonlóan kitanult hangszeres tudással és friss koncepcióval, mégis régi típusú heavy metalt játszó új zenekarok, a csapat jelenléte csak erősíti a stílus táborát. Egyébként is az számít, hogy amikor a hallgató meghallja, tetszik-e neki annyira, hogy újra és újra feltegye a lejátszóra. Eszerint ajánlom a tipikus HM rajongóinak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
