Profeci

Aporia (2021)

Sokan gonolják úgy, hogy manapság érdemes eltakart arccal, sötét kapucnival pózolni temetőkben és sötét erdőkben, hogy aztán black metalként árulhassák zenei produktumukat, melyet ennek köszönhetően már kellő mennyiségű misztikum jár át. Különösen kedvelik ezt a formulát az elmúlt évtized lengyel csapatai, akik közül tényleg képesek voltak jópáran megugrani a mércét. Ám a siker mindig követőket szül, még a szélsőségesebb zenék világában is, akik akarva, akaratlanul a múltba tapossák az egykor eredeti ötleteket, hangulatokat rajongásuknak és másolási hajlamuknak hála. Amikor tíz, vagy húsz hasonló banda létezik, már csak a legelvetemültebbek emlékeznek arra, honnan indult minden. Szerencsére mindig akadnak újító szándékú zenészek, akik újabb és újabb trendeket (te jó ég, de utálom ezt a szót, viszont ide nagyon illik) indítanak el anélkül, hogy ez valójában céljuk lett volna, csupán az ösztöneiket engedték szabadjára.

Na ez bizony nem mondható el a lengyel Profeci csapatáról, akik “ismeretlenségbe” burkolózva játszanak nagyon is jól ismert zenét. Erőteljesen kapaszkodnak az olyan zenekarok farvizébe, mint az Odraza, Mgla, Plaga és némileg a Furia, de mindezek mellett nem lehet őket teljes mértékben az egyszerű kópia szintjére sem süllyeszteni. A helyzetet ugyanis komplikálja, hogy nagyon fiatal tagokkal indult útjára ez az egészen friss projekt és valljuk be, mi is hazánk krémjét, legjavát tekintenénk példaképnek és kiindulási alapnak (ha lenne ilyen csatársorunk, akkor meg pláne). Szeretik és tisztelik a felsorolt formációkat és szívesen felzárkóznának az illusztris névsorba. Ehhez meg is van minden lehetőségük, hiszen a zenekar második lemeze (a debütálásuk tavaly történt meg egy szintén erős anyaggal) tartalmaz mindent, amit egy ilyen szándékkal rendelkező csapattól elvárhatunk. Ők is ragaszkodnak a saját nyelvükhöz és a black metalt nem akarják kimért, egyenes vonallal elválasztani az egyéb fémformátumoktól. Gondolok itt leginkább a heavy metalra, a doomra és egy kicsit a death metalra. Előbbinek köszönhetően rengeteg középtempót, kézzel fogható gitártémát és időnként szólót is kapunk, utóbbi pedig a vastag hangzást és a súlyosabb riffeket támogatja. Szokás szerint a vokált sem intézik el egyszerű, mezei károgással, énekesük széles tárházban hozza elénk lelkének minden fájdalommorzsáját: kiabál, morog, egyensúlyoz a tiszta és extrémebb hangok között, dühös narratívát biztosít az bonyolultnak nem nevezhető elemekből építkező, mégis kalandos utakat bejárni hajlamos zenei aláfestéshez. Előfordulnak tehát dallamok, de érdekes módon ezek semmilyen szinten nem képesek enyhíteni az anyag baljós, sötét mivoltát. Nem kell lemondanunk a fagyos hangulatról sem, amit az élesebb gitárhangok és a háttérben szépen munkálkodó, alig hallható billentyűk garantálnak.

Néhány erőteljesebb robbanás, aprítás képes kizökkenteni minket az amúgy hullámokban hipnotizáló sötétségből, de a nagy tempó és agresszió combosabb része szinte a nyitó Demiurg című, alig 4 perces szerzeménybe sűrűsödik, valamint a Czlowiek Urojonyba, mely szintén ebben az időkeretben mozog. Ezek után már jóval hosszabb, tényleg tipikusan „lengyeles” dalszerkezeteket hallhatunk 6-7 perces játékidővel. A srácok szerencsére az emészthetőség egészséges határvonalát sem akarták túllépni, ezért okosan megálltak egy bő 40 perces anyag határán, amit viszont igyekeztek bőséges tartalommal feltölteni, amennyire ugye ebben a közegben ez megengedett. A ráérősség amúgy is megy a lemez fő témavilágához, a depresszív töltetű filozófiához. Különösen kedvenccé a negyedikként hallható Danaidy vált, mivel rendkívül szórakoztató módon váltogatja a már-már doomos merengéseket a kórussal is megtámogatott gyors részekkel. Nagyon hasonló az utána érkező Wyrosly Juz Drzewa is, de pont ezért nem is tud már olyan meggyőzően hatni.

Furcsa módon a lemez legbetegebb dala, az igencsak skizofrén hangulattal megáldott Sny Prorocze hozza a legtöbb dallamot a vokál szempontjából, ami jócskán segít a befogadhatóságán, viszont az albumot záró Trzecia Ofiara disszonáns hangjain, vaskos, nyomasztó légkörén már a kórusok sem tudnak segíteni. Ez nem azt jelenti, hogy rossz szerzemény, inkább azt, hogy itt már nem árt némi edzettség.

Összegzésként az jutott eszembe, hogy a Profeci hátránya ugyanaz, mint minden előnye a nagy átlaggal szemben: lengyel mivolta. Kapunk egy elvárt szintet, minőséget, jellegzetes megoldásokat, de a dalok többségében nincs annyi kapaszkodó, egyéniség, hogy feltétlen ez jusson eszembe az év legjobb anyagait illetően. Nektek kell eldöntenetek, mennyire telítődtek a receptoraitok ezzel a fajta szurokkal és kátránnyal, mennyire szeretnétek tovább gyarapítani a gyűjteményeteket ezzel a fajta zenével. Annak ellenére, hogy kétségtelenül tehetséges, feltörekvő zenekarról van szó, nem érzem rajtuk azt, hogy a jövő felé, egy következő lépés felé vinnék a szinte kézhez kapott, nagyszerű alaphangulatot és eszköztárat, csupán egyhelyben járatják a motort. Sok izgalomra tehát nem kell számítania a hallgatóságnak a hivatalosan szeptember 24-én érkező korongon, ugyanakkor a minőségről sem kell lemondanunk.

szeptember 25.,
október 01.,