A háború, mint témakör egyáltalán nem új a metal világában, sőt számos egyéb stílusban is felüti a fejét. Sokféleképpen adhatjuk át azokat a borzalmakat, amiket átélnek a frontvonalon és azon túl. Mert ha egyszer lángokba borul a világ, az elől senki se menekülhet, részesévé válik a bolygó szenvedésének. Persze, különféle módon lehet átadni a mi narratívánkat, elvégre minden a saját elképzelésünkön, életfelfogásunkon, látásmódunkon múlik. Közelíthetünk úgy a témához, ahogyan azt az első újoncok tették az első világégés során, akik csak könyvekben olvastak minderről: daliás hősök leszünk, akik egy nemes kalandban fognak részt venni, hogy megvédjék mindazt, ami számukra fontos és értékes. Otthon pedig vár a piedesztál, az asszony (lehetőleg nem túl fiatal gyerekkel), a dicsőség és az elismerés, mindezt persze úgy, hogy rajtunk persze egy karcolás sincsen, elménk ugyanolyan egészséges, és 24 karátos úriemberek vettek körbe minket a seregben meg azon túl is. Az én véleményem az, hogy ez mind nagyon szép és jó, de egyszerűen nem adja vissza a lelkületét, a valós természetét annak a szörnyetegnek, amit háborúnak neveznek. Már eleve a kiképzés során megtapasztalja az egyén, hogy rá már többet nem érvényes ez a szó, egy alkatrész vált belőle, ami hajtja a gépezetet. Ő mostantól már nem ugyanaz az ember, aki volt a tréning előtt… ha ez mégis így lenne, akkor biztos halál vár rá a fronton. Itt ugyanis nincs kegyelem, amit ő nem hajlandó emberségből megtenni, azt megteszi az ellenségnek kikiáltott másik alkatrész, amit ugyanúgy le lehet cserélni, ha egyszer eljön a vég.
A lengyel Terrestrial Hospice épp ezért olyan hiteles számomra. 2018-as megalakulásuk óta egy EP és egy album volt a nevük mellett. Volt szerencsém ez utóbbihoz és 7 dal erejéig sikerült elhitetniük velem, hogy egy totálisan embertelen, lélektelen háborút vívok egy olyan ellenséggel, aminek nem is ismerem a valódi arcát, természetét. Az Indian Summer Brought Mushroon Cloudsban nincs sok talány, egyszerű, de hatásos black metal. Szorongás és kín…ennyi vár ránk ebben a sátáni háborúban. Idén érkezik a folytatás, ami a Caviary to the General címet kapta, és ez a duó ismét visszaküld minket a harcvonalba, de ezúttal kicsit levették dzsipjükről a gázpedált, és engedik, hogy mentálisan is jobban elmerüljünk a vérontásban.
Tábornokok terén van egy igazi nagy név, egy kíméletlen veterán, akinek a neve Inferno (Behemoth, Azarath, Witchmaster). Sorakoznak a kitüntetések a mellén, mindegyik mögött egy olyan küldetés, amiről jobb ha nem tudjuk, hogy mennyi halállal, terrorral járt. A dob, gitár és basszus fronton is őt találjuk, több fegyvernemben is járatos veszett kutya hírében jár és nem is hoz szégyent a nevére. Mellette áll Skyggan, aki szintén rengeteg helyen megfordult, ő a háború hangja, vokál, gitár és basszus fronton teljesített szolgálatot és nem kevesebb özvegyet hagyott a háta mögött…némelyiket vérbe fagyva, ondókkal a testén. Nincs kecmec, rögtön belecsöppenünk egy kegyetlen támadásba, a Rat in a Burning Cage tökéletesen leírja, hogyan érezheti magát egy újonc a végtelen bombázások, stimulusok közepette. Bestiális kiáltások, irgalmat nem ismerő gitár és veszedelmes blast beat „fogad” minket. A hangzás egyszerűen tökéletes, tisztaságnak nyoma sincs, de a tompaság, vagy életlenség sem fog akadályozni abban, hogy teljes egészében átéljük a harci cselekmények intenzitását.
A gitár noha vérbeli black metal tónussal vágja el a torkunkat, mégsem az a tűéles, papírvékony textúrájú sistergés, amit hallunk. Jóval teltebb, erőteljesebb annál, a pillangókést leváltotta a hentesbárd. A dobok természetesen szólnak, minden leütött hangot hallani és noha technikásságnak nyoma sincs, így is nagyon feszes érzetet és biztos gerincet ad a lemeznek. A basszus ezúttal is egy kicsit elveszett a harcokban, de ott lappang a háttérben, extra súlyt adva az egésznek. Észbe se kaptunk és máris a második dal kezdődik, olyan hamar átrobogott rajtunk ez a szőnyegbombázás, hogy lélekben még mindig ott vagyunk a fekete füsttel beborított mezőn. Az In The Streams Of Phlegethon már jobban reprezentálja az új lemez koncepcióját, stílusát, mint az előző szám, ami inkább a legutóbbi, bemutatkozó korong egyszerű, de hatásos lelkületét reprezentálta. Az meglehetősen primitív dalszerzést egy kifinomultabb, de nem kevésbé halálos dalszerzés váltotta fel, ami még hatásosabbá teszi a fenevad módjára meginduló blast beat támadásokat. A középtempóban közlekedő, de elképesztően fagyos riffek a hagyományos károgás mellett nem hagynak kétséget afelől, hogy hol vagyunk és mire számíthatunk. Nagyon lengyel és én nagyon szeretem a polákok enyhén depresszív, de végtelenül sötét megközelítését a fekete fémhez. Az ebben a számban található, hirtelen a fülünket érő harci kiáltás után borsódzott a hátam… többször visszatekerős a dolog.
El kell megint mondanom azt, amit mindig szoktam az ilyen és ehhez hasonló lemezeknél. Nincsen újdonság, semmi meghökkentő, „csak” egy nagyon jól összerakott, bestiális black metal album az amit kapunk. A Terrestrial Hospice-nak mégis sikerül egy ilyen végtelenül sűrű mezőnyből kitűnnie, és igen ebben nagy szerepe van Infernonak. Egyszerűen vérprofi a fazon és ő diktálja a tempót ezen a lemezen is. A sokszor háttérbe szorított dobnak hatalmas szerepe van a hóviharok eregetésében, nem elég hozzá a fagyos gitártéma, akkor még csak szimpla havazásról beszélünk. A vihart a háttérben zúzó dobok adják hozzá a dologhoz, így lesz igazán teljes a kép. Dalszerzés terén tehát más lett előtérbe állítva, egy sokkal kimunkáltabb albumot kapunk ebben a 9 tételben, ami 46 percet kér az életünkből. Némely számban a háttérben meghúzódik egy angyalian búgó szinti is, ami visszafogottsága révén nem fogja Jégvarázzsá változtatni a hallottakat. A jó ízlés határain belül mozgunk ilyen téren, nincs semmi extra tejszínhab vagy cukorszórás a sötéten hömpölygő szurokban. Nem hibátlan a lemez, kicsit hiányzik az előző korong egyszerű, mégis végtelenül szórakoztatóan zsigeri univerzuma, azt ugyanis borzalmasan hiteles módon tálalta nekem a Terrestrial Hospice. Ezzel a koronggal egy sokkal lengyelesebb oldalukat mutatják meg a srácok, de szerintem ez sokkal több hallgatónak fog imponálni, mint az előző villámrakétázás. Lassabb lett a katyusa, de ettől még nem kevésbé halálos az, amit hallhatunk rajta. Az Ancient Dead Productions február 10-én fogja megindítani diabolikus támadását, és mi bizony parancsot kaptunk a frontvonali szolgálatra.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
